Nincs persze minden vásárban tízezer ember. Van bizony, mikor
csak pár százan lézengenek itt. Télen például, amikor jeges, északi szelek fújnak a Hernád meg a Sajó felől, alig-alig látni vevőt. Pláne, ha ünnepek után vagyunk, és üres a zsebünk.
Most is ünnepek után vagyunk, mégis tele a vásár. Libák jajongnak, disznók visítanak, lovak nyerítenek, és magnó bömböl minden sarkon, a legnagyobbak a sorok azonban a pecsenyesütőknél. Pedig tán még a húsvéti sonkának is megvan otthon a fele, s a főtt tojások is ott sorakoznak a hűtő polcán. De az ember már csak ilyen. Ha már vásárban van, akkor enni akar.
Előtte persze inni.
Ám nem mindenki. A közeli Sajószögedről érkezett Rimszky Béla például biztosan nem fog sorban állni egy pohár borért. A hatvannyolc éves egykori birkózó amúgy se nagy ivó, de van egy ennél is nyomósabb oka: a Wartburgja. Pontosabban szólva a Wartburg felől ihatna nyugodtan. Megéltek ők ketten már egyet s mást az elmúlt tizenhét évben. Ott vannak azonban a rendőrök, akikkel jobb, ha jóban van az ember.
A volt diósgyőri vasmunkás mit árulhatna mást, mint vasat. Pontosabban mondva: vasból készült mindenféle holmit. Öreg kerítést, baltát, fűrészt, húsdarálót, de mindenekfölött egy pompás háti permetezőt.
– Százéves – mondja, s szeretettel simogatja meg az öreg portéka oldalát. – Még a nagyapámé volt.
– Ez is? – veszünk kézbe egy súlyos szívlapátot.
– Fogjuk rá – bólint, aztán kiveszi kezünkből az asztallapnyi lapátot, hogy megmutassa, miként kell azzal hányni a szenet.
Ő maga sosem dolgozott vele, hisz’ van neki tisztes foglalkozása. Általános lakatos, de mint minden diósgyőri melós, sok mindent kipróbált. Ha ügyesebb, tán még Magyarország miniszterelnöke is lehetett volna…
– Ifjúmunkásként majdnem abba az iskolába küldtek, ahová nem sokkal előttem Grósz Karcsit – kezdi a történetet, s morcos tekintettel üldözi el azokat, akik pont most érdeklődnek a rozsdás húsdaráló után. – Az egyik nap megállt mellettem a párttitkár, s barátságosan elkezdett arról faggatni, mi a véleményem a múltról. Hát elmondtam neki, hogy apám is ebben a gyárban dolgozott, s én csak arra emlékszem, hogy a felszabadulás előtt fütyülve, utána meg káromkodva jött haza minden este. Eltelik két nap, mikor jön káromkodva a művezetőm. Mit csináltál, te szerencsétlen? Hogy eljátszottad a jövődet! Na, ezért vagyok most itt hatvannyolc évesen. Akkor viszik hát a permetezőt?
Hajlunk rá, hisz ötezer forintot valóban megérne. Csak hát a második emeleten mi hasznát vennénk? Egyébként is figyelmeztettek a vásárt jól ismerő cimborák: csak nem elkapkodni semmit. E szellemben kószálunk a sátorváros utcáin, s mind biztosabbak vagyunk benne, hogy aki vásárolni akar, itt érdemes. Ugyanaz a cipő, ing, melltartó vagy bicska, bogrács, hordó, melyek Miskolc, Debrecen vagy Budapest boltjaiban, butikjaiban öt-, tíz-, húszezer forint, itt legfeljebb a fele. Sok termék még a legendásan olcsó nyíregyházi KGST-piacnál is olcsóbb! Ott például egy igazán márkás, orosz távcső – vagyis szovjet, hisz rajta még az CCCP és a sarlós-kalapácsos címer – minimum nyolcezer, itt meg hatezer forint. Alkuszik is rá három zöld ruhás, vadász kinézetű férfi. Látszik rajtuk, hogy megnézték már párszor a büfét, dicsérik is hát bőszen a látcsőt, hogy elbújhat mögötte a német meg az amerikai. Egyébként tényleg elbújhat, ám amikor fizetni kéne, negyedik társuk rájuk mordul.
– Megmondták, csak számla ellenében! Vagy már annyit ittatok?
Süt a nap, de fúj a szél is. Aki csak úgy, kardigánban sétál, fázósan húzza be a nyakát. Nem kötelező azonban fázni. Annyi a ruhaárus, mint égen a csillag, s jobbnál jobb dzsekik között válogathat az ember. Csak ne lenne mind zöld. Mintha csak háborúba vagy valami össznépi vadászatra készülne az ország: egy hadosztályt fel lehetne szerelni innen. A mi zöld ruhás vadászaink is alighanem itt öltöztek be annak idején, ám most ügyet sem vetnek a terepszínű ingekre, mellényekre.
Egy kakasra alkusznak.
A kakas egy fához kötve kapirgál, gazdája, egy megejtően szép arcú leányka riadtan figyeli a tömeget. De azért felelget, még ha látja is, hogy ez a társaság aligha fogja elvinni a kakasát. Ami nem csoda, hiszen ötezer forintra tartja.
Magas, jóvágású férfi áll meg ekkor mellettünk, s a leány megkönnyebbülten felsóhajt. – Na végre! – mondja, s hátrább húzódik, hogy alkudjon az apja. Merthogy az bukkant fel a tömegből.
– Dudás Róbert – nyújtja a kezét, s édesen „á”-zó nyelvjárása nyomban elárulja felvidéki származását. – Sepsiből, Szlovákiából jöttünk, baromfikat tenyésztünk. Ez egy óriás orpington, nálunk már népszerű, itt azonban még csak most kezd elterjedni. Ezt a kakast egy miskolci tenyésztőnek hoztam, de valahogy elkeveredtünk. S hogy ne vigyem vissza, kénytelen vagyok odaadni ötezer forintért. Pedig sokkal többe van. Én például most hoztam egy tojót Németországból vérfrissítésre, százötven márkába került.
Ahhoz képest az ónodi kakas valóban nem sok, de vajon nálunk hányan tenyészthetnek csak a szépségükért díszkakasokat? Lábasba való az, nem kiállításra, mondják többen is az orpingtonra, s továbblépnek, hogy szemügyre vegyék a vásár egyetlen halárusa, a nyíregyházi Teschmájer Andrásné kínálatát. Gyönyörű pontyok, csukák, dévérek úszkálnak a kádjaikban.
– Nyíregyházán ilyen szép halak teremnek? – ugratjuk.
– Hogyne, a homokdombokon – kacag, majd komolyra fordítja a szót. – Tiszai hal ez mind, tegnap még Tiszalök, Tiszacsege környékén kóboroltak. Hajnalra értünk ide, s ha nem is adtuk el mindet, azért nem panaszkodunk. Mert az ónodi vásárt nem szabad szidni. Az mindig kiforogja magát.
Láttunk már kakast, halat – de hol vannak a lovak, a birkák, a tehenek?
Pár méterre, csak egy magas betonkerítés takarja őket. Kár volna kihagyni. Nem a birkák, a kecskék vagy a malacok miatt. Hanem a lovakért. Mert itt aztán válogathat mindenki kedvére. S ha komoly a vevő, ki is próbálhatja őket. Vannak, akik a nyerget is megkockáztatják, a többség azonban marad a kocsinál, a szekerezésnél. A legtöbben azért mégiscsak a nézelődők vannak. Közülük is kitűnik egy bőrcsizmás, jó tartású, idősödő férfi. Látszik minden mozdulatán, hogy ért a lovakhoz. S furcsa módon a lovak is érzik, hogy értő kéz paskolja a hátukat.
– Köztük nőttem fel, s ma is mindennap köztük vagyok – mondja Dani István Besenyőtelekről. – Van két fiam, gazdálkodunk. Mindenféle gépekkel el vagyunk látva, de lovak nélkül el se tudnánk képzelni az életünket. Most is van nyolc, persze mind hobbiló. Elég volna kettő is ehhez, de aki egyszer megszerette, az egész életében szeretni fogja őket. Van egy tizenhat hónapos unokám, s már nem lehet kivonszolni az istállóból. Még nem beszél, de mikor meglátja a lovakat, már kiabál: titetite! Úgyhogy jövőre itt lesz velem az ónodi vásáron. Ha semmit sem veszünk, legalább gyönyörködünk.
origo.hu
Vitályos Eszter: Velünk, nőkkel így nem beszélhetsz!
