Barátné és barátnő

Ha már ezt a furcsa címet állítottam cikkem élére, illik okát is adnom. Az ok a Szabad Föld „egy több évtizedes olvasó”-jának, a madarasi Katzenmayer Jánosnak levele. Idézem is belôle azt a részt, amely e cikk megírására ösztönzött.
„Hallom egyes nôk szájából, hogy barátném. Szerintem az így beszélô hölgyeknél valami baj van a nyelvtannal. A helyes ugyanis ez lenne: barátnôm. Szerintem a -né akkor jó, ha azt mondom: Kovácsné (nem pedig Kovácsnô). Mert a barátnô azt fejezi ki, hogy a barát nem férfi, hanem nô. A Barátné viszont egy Barát nevű férfi felesége, ugyanúgy, ahogy a Kovács nevűé Kovácsné.” Majd még ezt is hozzáteszi olvasóm, gondolom, hamiskás mosollyal a szája sarkában: „Önnek már nincs más dolga, mint bebizonyítani, hogy semmit sem tudok jól. Hát rajta!”
Megpróbálhatnám, de ez egyrészt nem volna ínyemre, másrészt pedig nem is nagyon sikerülne, mert amit olvasónk leír, legnagyobbrészt igaz. Ezért bármiféle cáfolat helyett inkább némi kiegészítést fűzök alapjában véve helyes megállapításaihoz.
Természetesen olvasónk is jól tudja, csak nem írta le, hogy a nô és a -né szó összetartozik, közös eredetű: az uráli korból való ôsi örökség. De már több évszázada kettévált, mégpedig oly módon, hogy ma már csak a nô számít önálló szónak, a -né pedig képzônek, úgynevezett feleségnévképzônek minôsül. (Ezért is illesztettem eléje kötôjelet, ezzel is jelezve, hogy mindenképpen kapcsolódik valamilyen fônévhez.) Leginkább úgy tölti be ezt a szerepét, hogy családnévhez vagy teljes névhez társul, például Baloghné, Feketéné, Nagy Istvánné, Szabó Béláné; de úgy is, fôleg a népies nyelvhasználatban, hogy egy közszóval, fôleg foglalkozásnevével megnevezett férfi feleségének megjelölésére szolgál: doktorné, hentesné, igazgatóné, polgármesterné. Gondoljanak olvasóim erre az ismert közmondásunkra: Kinek a pap, kinek a papné, vagy erre a szintén ma is gyakran emlegetett szólásunkra: ô sem különb a Deákné vásznánál. (Ezt a Deákné-t ugyan újabban nagy kezdôbetűvel írjuk, de nagyon valószínű, hogy nem egy Deák nevű férfinak, hanem egy deák, azaz ’tanító, mester’ jelentésű, illetôleg foglalkozású embernek a feleségét jelenti.) A barátném megjelölés, amely olvasónk nemtetszését vívta ki, csakugyan nemkívánatos, legalábbis nem szokásos forma manapság. Ha valaki mégis használja, szavainak modoros, finomkodó jellege lesz.
Az igazság kedvéért azonban hozzá kell tennem: évszázadokkal ezelôtt ez nem így volt. Akkor néha még keveredett a nô a né-vel; nem volt olyan rend, mint most. Hogy a barátném formát is „megvédjem”, azazhogy legalábbis igazoljam egykori meglétét, Berzsenyi Dánielnek, jeles költônknek egy 19. század eleji, 1806 és 1808 között írott versére utalok. A címe: Levéltöredék barátnémhoz. Elsô szakasza pedig:
„Ne kérdezd barátném! Mint töltöm
idômet,
S távolléted alatt kedvem miben lelem?
Tudod, elvesztettem édes enyelgômet,
Tudod, magam vagyok, mert te
nem vagy velem.”
Ez azonban már a múlté. Én igazán nagyra becsülöm a nyelvi hagyományokat, ennek a barátné-nak a divatba hozását mégsem pártolnám, mert könnyen zavart okozhatna. Inkább a nyelvhelyességi kérdésekkel is gyakran foglalkozó Arany János legyen az iránytűnk, aki „Nô-e vagy né” című cikkében már a 19. század közepén így vélekedett: „színésznô az, a ki maga színész is, nô is (a férje lehet akár prókátor is), ellenben színészné annyi mint a színész felesége, ha soha nem esett is keresztül a lámpalázon”.