A magamét mondom

Kiégett harckocsi áll a füstölgô romok között. Ágyúcsövét szomorúan lógatja a földre, mintha elveszett félelmetességét keresné a felperzselt talajon. Ám szétszakadt lánctalpának maradványai között az élet akaratosságának jelképeként már kihajtott a fű, csálén álló tornyában gyermekek játszanak, hirdetve a remény győzelmét minden pusztítás felett. Idillikus kép a világ akármelyik szögletéből, amelyet háború dúlt nemrég. Sajnos példa van elég, hiszen a szüntelenül békére vágyó emberiség szüntelenül és esztelenül pusztítja saját magát, amióta létezik.

Békességet szeretne Magyarország is. Igaz, itt háború nem dúlt, csak izomagyú előemberek agyonvertek egy sportvezetőt, és emberi mivoltukból végképp kivetkőzött elmebetegek Móron vettek elégtételt hátrányos helyzetükért, amikor olyan hidegvérrel végeztek ki nyolc teljesen ártatlan, útjukba került embert, hogy szélsőséges liberális jogvédők is legszívesebben felakasztanák őket, amennyiben kiderül egyáltalán valaha is, hogy kik ők. De ez már „csak” a ráadás volt.
A lelkekben és az agyakban tombolt és pusztított itt négy éven keresztül egy elhúzódó erőszakhullám, amelynek lovasai most győztesnek hiszik magukat, s ezt a hullámot megpróbálják elültetni. Ám fontos kérdés, hogy béke-e a csönd, amely a nyomában beáll. Megtanultuk ezen a tájon, hogy a béke csak az, amit az erősebb annak diktál. De egy-két nagyhatalom is megtanulta, milyen tekintélyes hadsereget kell idevezényelnie, ha el akarja fogadtatni ezzel a néppel Trianont vagy Jaltát, az igazságtalan, megalázó diktátumok mintapéldányait. A hatalmuk elvesztésébe beletörődni soha nem tudó szocialisták négy éven át tartó szüntelen mocskolódással, rágalmazással, gyűlölet- és félelemkeltéssel most visszakiabálták magukat a hatalomba. De még az őket csóváló szabaddemokrata farokkal sincsenek olyan erősek, hogy feltételeket szabhassanak az általuk is oly hőn áhított békéhez. A lehajtott fejű kussolást, a megalázottság némaságát most nem tudják ráerőltetni az ország másik felére, ezért nehéz helyzetben vannak. Hiszen valódi békét kellene kötni. És ez úgy kezdődne, hogy a hatalom régi-új birtokosai és fizetett bértollnokaik kimondanák végre: „Tisztelt választópolgár! A kampány hevében elejt ezt-azt az ember. De most ünnepélyesen kijelentjük, hogy Orbán Viktor nem diktátor és nem is rablóvezér, a Testnevelési Egyetemen, a Kossuth téren és a Várban összegyűlt tömeg nem fasiszta csőcselék, a fiatalok lelkes csapatai nem hasonlítanak a Hitlerjugendre és a maoista szabadcsapatokra, Magyarországot nem fenyegeti semmiféle szélsőjobboldali veszély, huszonhárommillió román beözönlése, de még az ezrével alakuló polgári körök sem. Elismerjük a polgári kormány erőfeszítéseit és azok eredményét. Bocsánat, ha elragadtattuk magunkat!”
És akkor valaki felállna a másik oldalról is, és imigyen szólna: „Tisztelt választópolgár! A többség szabad akaratából döntött úgy, hogy megeleveníti a magyar politikai panoptikumot. Ezt elfogadjuk, bár nem szimpatikusak nekünk a visszatérő viaszszínű arcok, akiket már egyszer 1990-ben a többség szabad akaratából elzavartunk. Nem értünk egyet azzal, hogy ők semmibe vehetik az átvilágító bírák régebbi és várható felszólításait a közéletből való távozásra. Szomorúan emlékezünk az állampárt terrorjának áldozataira, akik most foroghatnak sírjukban, és együtt érzünk hozzátartozóikkal, akik most ismét rettegésben élnek. De hiszünk a demokrácia és a szeretet erejében. Dolgozzunk együtt Magyarország felemelkedésért!” Na, ez béke lenne a javából. De addig csak néma csend. Délvidéken már szőkül az árpa. Készüljünk az aratásra!