Kiegyezés és „Cassandra-levél”

Amagyar történelem szabadságharc utáni legnagyobb hatású eseménye kétségkívül az 1867-es kiegyezés volt. Ez volt a deáki mű. A „haza bölcse”, Deák Ferenc, aki a világosi fegyverletétel után a Habsburgokkal szembeni „passzív rezisztencia”, vagyis a csendes ellenállás vezéregyénisége volt, hosszú évek után reménytelennek látta a további küzdelmet. 1865-ben tárgyalások kezdôdtek Magyarország és a Habsburg-ház között az ellehetetlenült helyzet feloldására és a kapcsolatok rendezésére. A tárgyalásokat Deák vezette, aki az adott történelmi helyzetben Magyarország számára a lehetô legkisebb rosszat kívánta elérni, ha már az ország teljes függetlenségének kivívására a történelem nem adott alkalmat. Elôkészített tehát egy olyan kiegyezést, amely mindkét fél részérôl követelt engedményeket, de a Habsburg Birodalomban Ausztria mellett Magyarország kapott meghatározó szerepet, az Osztrák–Magyar Monarchiának két önálló állama lett. Ezért nevezik a történészek a kiegyezést követô korszakot a dualizmus korának. 1867. május 29-én szavazta meg a magyar képviselôház az úgynevezett „közösügyi törvényt”, melynek értelmében az Osztrák–Magyar Monarchiának közös lett az uralkodója, és létrejöttek közös minisztériumok, a külügyek, a hadügyek és a pénzügyek intézésére. Szó sincs arról, hogy ez a kiegyezés kielégítette volna a természetes magyar igényeket, de ennél többet akkor a Habsburg-háztól nem lehetett kicsikarni, a forradalom és a szabadságharc folytatásának pedig nem volt realitása. A kiegyezés elvi, jogi elôkészítésében és annak megvalósulásában kiemelkedô jelentôsége volt Deák alapos felkészültségének és lelkiismeretes hazafiúi munkásságának, de elôrelendítette a tárgyalásokat az a tény is, hogy a Habsburgok 1866 nyarán súlyos vereséget szenvedtek Königrätznél a poroszoktól, rákényszerültek tehát arra, hogy legalább magyar oldalról biztonságban tudhassák magukat. A kiegyezés így végül 1867 májusában létre is jött.
Nemzeti történelmünk egyik legnagyobb alakja, az akkor már rég emigrációban élô Kossuth Lajos ugyanakkor a kiegyezéssel szemben foglalt állást. Turini (torinói) „remeteként” Kossuth természetesen élénk érdeklôdéssel követte a hazai eseményeket. Nemcsak és nem is elsôsorban az általa irányított magyar szabadságharc eszméihez való hűségbôl, sokkal inkább a nemzet jövôjére gondolva utasított el mindenféle kiegyezést a Habsburgokkal. Kétségbeesve figyelmeztette 1867. május 22-én kelt nyílt levelében Deák Ferencet arra, hogy ez a kiegyezés végzetes következményekkel jár majd a magyarság jövôjére nézve. Ezt a nyílt levelet, mely az akkori kiegyezésellenes parlamenti képviselôk lapjában, a Magyar Újságban meg is jelent, nevezzük Kossuth alapján „Cassandra-levélnek”, utalva az ókori beteljesedett sötét jóslatokra. Kossuth elôre látta, ami az elsô világháborúba sodródásunkkal és vereségünkkel, majd Trianonnal bekövetkezett, hogy tudniillik a Habsburgokhoz való kötôdésünk egy késôbbi történelmi pillanatban ellenünk fordul, szembeállít a Habsburg-ellenes Európával s környezetünkkel, s amit most a kiegyezéssel nyertünk, azt sokszorosan és katasztrofálisan el fogjuk veszíteni. Deák pedig éppen abban bízott, hogy amit most kényszerűen fel kell adnunk a kiegyezéssel, azt majd egy kedvezôbb történelmi pillanatban a nemzet visszaveheti, ha saját maga nem mond le függetlenségi igényeirôl. A maga módján történelmünk mindkét kiemelkedô férfiújának igaza volt akkor, s végsô soron mindketten a nemzet javát akarták. A késôbbi történések sajnos Kossuth jóslatát igazolták.