Nehéz lecke kristálytanból

Nem túlságosan kedvelem a kristályvázákat, pedig alkalmam lett volna elég megszeretni ezeket a kicsit giccses, értékükhöz képest elég drága tárgyakat, hiszen apám minden második pedagógusnapon hozott egyet. Letette megadón a konyhaasztalra, és mozdulatában már benne volt annak elviselése is, amit anyám pakolt a fejére amiatt, hogy ezt a pályát választotta. Ahelyett, hogy...! És itt hosszas felsorolása következett azoknak az életpályamodelleknek, amelyek szövetkezeti panel helyett családi házban, Trabantra várakozás helyett azonnali Zsiguliban nyilvánultak meg a petyhüdt kádári diktatúrában. Mert az már úgy volt akkoriban is, hogy a bunkók – ezt anyám igen ízesen tudja mondani –, akiknek legalább magukhoz való eszük volt, sokkal többre vitték a nemzet napszámosaiból a nemzet hülyéivé átnevezett megszállottaknál. Néztük az öcsémmel a kristályvázát, hallgattuk a már kívülről tudott anyai perlekedést, és ahogy nőttünk, minden keserűségünk ellenére egyre büszkébbek lettünk az apánkra, aki ugyan nem vett nekünk kocsit érettségire meg házat a lakodalmunkra, mégis egyre súlyosabbá vált bennünk évről évre. Mert hallottuk mi azt is, hogyan kel ki magából, ha valaki bántani merte apánkban a pedagógust. Akkor bizony megkapta a pimaszkodó a magáét anyánktól, mondván, a cipőjéig sem ér fel annak, aki embert faragott a szépreményű fiatalokból, akik nélküle könnyen bicskás kocsmai verekedővé vagy nejlonzacskóból Technokolt szipuzó csavargóvá kallódhattak volna. A pedagógus mint különös emberi lény e kétféle, egymásnak csak látszólag ellentmondó anyai értékelése szerves része annak az eszmetörténetnek, amely végigkíséri a pedagógia történetét a tanítóskodó ókori rabszolgáktól az iskolai lövöldözések áldozatává vált tanárokig. Többet árul el az állampárti kor dialektikus gondolkodásáról, mint a foximaxinak becézett marxista esti egyetem és a jövőbe mutató hatása. Öcsémmel természetesen szakmabeliek lettünk mindketten, s bár ma egyikőnk sem tanít már, mégis összeszorul a torkunk minden június első vasárnapján. S ha lehet egyáltalán panasza a hűtleneknek, akkor a legjobban azt fájlalom, hogy nem szaporodik azoknak a száma, akiknek én adtam át a stafétabotot. Ma már az ő tanítványaik közül is többen diplomaszerzés előtt állnak valamelyik főiskolán – és így áll össze az a kristály a világban, amelyre bármily tökéletlenül, de apám vázái utaltak. Reményeim szerint ezen a hétvégén kap minden kolléga egy hatalmas csokor rózsát ehhez a kristályhoz!