Szentgyörgyvölgy az ország és a felemelkedés határán

Még sohasem láttam annyi vargányát száradni az udvarokban, mint tavaly ôsszel a szlovén határ menti, kicsiny településen, Szentgyörgyvölgyön.
A település nevét viselő tájvédelmi körzet erdői távol esnek a városoktól, ezért kevesebb alkalmi gombázó jár errefelé, de a felvásárlók az ország messzi vidékeiről is idetalálnak. A gombagyűjtés, -szárítás sok család megélhetéséhez nyújt kiegészítést. Itt ismertem meg az ízletes vargánya elkészítésének nagyon egyszerű és nem közismert módját: a friss gombaszeleteket zsiradékban megsütik, majd sózzák és fokhagymás lével megkenik. Fölséges eledel.
A jelenleg 537 lelket számláló település Zala megye egyik gyöngyszeme: a Hetési-dombvidék és az Őrség találkozásánál fekszik, növényvilágát a szubalpin, a kelet-alpesi, az illír flóratartományok teszik értékessé. A trianoni határ meghúzásával a módos központnak számító község életében hanyatlás következett be. Késôbb a falu határsávba került, s ez valósággal tönkretette, pedig akkoriban két iskolát – református és katolikus – fenntartó gazdag településnek számított. De a fejlôdés hiánya azt eredményezte, hogy megmaradt az ősi szeres-szeges halmazszerkezet, megőrizve a falu századfordulós arculatát. Még mindig láthatók az 1900-as évek elején épített oromfalas, magastetős, lábas tornácos téglaházak az akkor divatos díszítésekkel, megmaradtak a jómódú paraszti gazdasági épületek faragott díszítésekkel. A rendszerváltás után ezek lettek az itt élôk jövôjének „alapanyagai”.
– Amikor polgármester lettem, rögtön azon kezdtem dolgozni, hogy Szentgyörgyvölgynek újra legyen önálló iskolája – mondja Felső Vilmos polgármester. – 1991-ben sikerült is visszaállítanunk, sôt a romossá lett épület helyére újat építettünk. Önálló jegyzőséget alapítottunk és 92-ben bekapcsolódtunk a falufejlesztő programba, aminek a népességmegtartás, a jövő megalapozása volt az elsôdleges célja. A Virágos Magyarországért versenyen többször sikerült nyernünk, s ez arra bátorított bennünket, hogy az Európa-díjra is pályázzunk. A nemzetközi zsűri 2001-ben nekünk ítélte ezt a rangos elismerést, s most már abban is hiszünk, hogy a nemzetközi jegyzés az idegenforgalomban is meghozza majd a gyümölcsét.
– Vannak már eredményeik ezen a téren?
– Népszerű a Gó-Na szabadidőközpont, ahol nyáron úszómedence, télen korcsolyapálya fogadja a vendégeket. Egy fogadó is működik még, de a sor hamarosan bővülni fog, mert az önkormányzat befektetőkkel együtt megalapította a Turizmus Kft.-t, amely a településrendezési terv elfogadása után megkezdi a termálvizes üdülőfalu megépítését. A lefojtott kút 68 Celsius-fokos vizének minősége Hévízével vetekszik. A kút környékén 13 hektárnyi terület az önkormányzaté, ezt bevittük a gazdasági társaságba és haladéktalanul megkezdődik a fejlesztés. A befektetők a faluban felvásárolták a foghíjtelkeket üdülőházak építéséhez. Az üdülőfaluban több száz ember jut majd munkához. Szeretnénk, ha a fiatalok itt találnák meg a jövőjüket, ezért hoztuk létre a Szentgyörgyvölgyi Gyermekekért Alapítványt. Ezzel teremtjük meg a pénzalapot a továbbtanulók iskoláztatásához.
Szentgyörgyvölgy rendezett, tiszta, virágos, ősi település. De a megélhetés nem könnyű errefelé. A legtöbb embert foglalkoztató téesz szétesett, emeletes irodáját 27 idős ember gondozására alkalmas szociális otthonná alakította az önkormányzat. A növekvő igények miatt hamarosan 13 férőhellyel bővítik. A földeket tíz gazdálkodó műveli, a volt állami gazdasági birtok pedig osztrák tulajdonban van. Annak idején a földtörvény változását kihasználva vásárolták meg a telepeket a hozzátartozó földekkel. A polgármester védelmébe veszi őket, rendes gazdának tartja a kétszáz húsmarhával, kétezer juhval foglalkozó termelőket. A falu közepén a volt tsz-major hazai gazdája bezzeg nem törődik az istállókkal, az üres telepet szétmarja az idő. Dolgozik a faluban egy-két vállalkozó, és megvan a kerámiaüzem, amelyet hajdan a fazekasok foglalkoztatására hozott létre a tsz. Most olasz gépsor van benne, olasz fehér agyagból gyártják a finom kerámiát.
A cséplaki falurészben Domján Kálmán parasztgazda házereszén sonkák, csülkök, lógnak.
– Micsoda dekoráció! – mondom a bemutatkozáskor.
– Füstölés előtt egy-két napig szikkasztjuk a disznóságot – magyarázza a háziaszszony. – Hat anyadisznónk van és a szaporulatból nemcsak eladásra, magunknak is jut.
– Mindennel foglalkozunk, hét tehenünk is van – teszi hozzá Domján gazda. – Huszonöt hektár földet művelünk. Nagy részét a kárpótláson vettük. Sikerült a közelben három táblába összehozni. Harminc éve gazdálkodunk. Amikor a szomszédban, az egykori egyetemi kísérleti telepen dolgoztam, mellette megvolt a magam gazdasága. Dicsekedésre azonban nincs okom, mert nehéz bánni a vörös, kötött agyaggal. Ez a zalai csücsök az ország egyik legcsapadékosabb területe, évente 800-900 milliméter hullik, mostanában mégis szárazság van. Tavaly már kezdtek kiszáradni a fák az erdőn. A kukorica jóformán nem is termett.
– Mennyire felszerelt a gazdaság?
– Teljes a gépesítés, kombájnból kettő is van. Igaz, nem újak, de javítgatom, és működnek.
Az előszobában beszélgetünk, a nyitott szobaajtók ízlésesen berendezett helyiségekbe engednek bepillantást. A család három gyereket nevelt fel, fiuk Vasban él, az Opel-gyárban dolgozik, nagyobbik lányuk Ausztriába ment férjhez, a legkisebb gyerek, Irénke maradt itthon. Varrónőnek tanult, de félretéve a szakmát tejcsarnokkezelő lett Velemérben és Magyarszombatfán, és persze dolgozik a családi birtokon. Majdnem úgy bánik a gépekkel, mint az édesapja, silózni szokott, gabonabetakarításkor a vontatóval hordja haza a terményt.
– Szeretem azt, amit csinálok. Sok a munka, mégis nagy a szabadság.
– Az ember reggel öttől este tízig dolgozik. De azért ha valaki valamit szeretne, azt meg tudja csinálni. A rosszban a jót kell felfedezni – bölcselkedik a gazda.
A szeres település kógyári részében úgy érzi magát az ember, mintha falumúzeumban járna. Csupa régi ház nagy pajtákkal, górékkal. A rét szélén magányosan álló portán úgy tűnik nincs élet, de amikor megnyitom a kaput öblös kutyaugatás válaszol valahonnan bentről. A ház gazdája, Császár Irma annak a 18 szentgyörgyvölgyi családnak az egyik leszármazottja, akiket az ötvenes években osztályidegenként, kulákként kitelepítettek A falu legszorgalmasabb, legmódosabb gazdálkodóit hurcolták el. Csak hárman tértek vissza közülük, a többiek Zalaegerszegen, Lentiben teremtettek új otthont maguknak.
– Azt a napot elfelejteni nem lehet – emlékezik Irma néni –, 1952. július 18-án vittek el bennünket. Éjjel két órakor zörgettek a katonák és rendőrök. Kicsi lányommal a szobában feküdtünk és fölzavartak, hogy azonnal menjünk, az egész család. A Hortobágyra, Ebesre vittek. Az istállóban már nem volt hely számunkra, messzire egy különálló épületbe kerültünk. Azt mondták az ottaniaknak, ne álljanak velünk szóba, mert mi agyonverjük az embertársainkat. Hamarosan rájöttek, hazugság az egész. Egy évig dolgoztunk az állami gazdaságban. Utána nem térhettünk haza, mert határsávba került a falu. Zalalövőn, Patakán találtunk segítőkész emberekre. Ötvenhatban jöttünk vissza az üres házba. Mindenünket elvittek.
– Tudják, kik voltak ?
– Többen lehettek. A szobai két szekrényt az egyik házban késôbb megismertem. De nem szóltam semmit. Ők sem. Lett mindenünk újra. Apám szorgalmas ember volt, én is találtam munkát a téeszben.
– Miért hurcolták el a családot?
– Nem tudom. Tizenegy holdas középparaszthoz illően mindenünk volt. Jól gazdálkodó falu volt ez, módos portákkal, nagy széna-, szalmakazlakkal, állatokkal. Kuláklistára sem kerültünk. Mégis…
– Hallotta-e hogy az önkormányzat az idén emléket állít a kitelepítetteknek?
– Örülök neki – bólint a 73 éves asszony. – A fiatalok már semmit sem tudnak errôl a borzalomról.
Szentgyörgyvölgyön huszonöt házat vásároltak meg külföldiek és hazai betelepülők. A helybeliek az ideiglenes lakóknál munkát találtak, úgy mondják, gondnokok. Az egyik pompásan rendbe hozott porta bejáratát mívesen faragott székely kapu díszíti. Tamási Áron örökbecsű gondolata áll rajta: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.”
– Ez a mottónk – mondja a huszonegyedik századi kényelemet nyújtó házban a háziasszony, Győrffy Gáborné. Téli pihenőjét tartja itt a házaspár, lányuk, Zsuzsi és fiuk, Tamás otthon maradt Bázelben.
– Tizenegy éve találtuk meg ezt a helyet, feleségem barátnője révén. Ők a szomszéd házban laknak – meséli a férj, aki nőgyógyász szakorvos és története önmagában egy regény, hiszen 1982-ben szökött ki Romániából Svájcba. Ma az egész rokonságnak Magyarország a bázisa. A nappalival egybeépített konyha falát erdélyi festett tányérok díszítik. Olyan, mintha idelopták volna Erdély egy kis szeletkéjét.
Afrikai ludak, gyöngyösök, parlagi tyúkok, kecskék veszik körül a nagy portán a Budapestről ideköltözött családot. Dávid Erzsébet angolnyelv-tanár szabadkozva invitál a házba, amelyet még csak részben tudtak felújítani. Legnagyobb bánata az, hogy a nagy pajta összerogyott.
– Isteni rendeltetésnek érzem, hogy itt vagyunk. Sohasem voltam ilyen boldog. Hirdetés útján kerestünk házat, s utolsó állomásként jutottunk Szentgyörgyvölgyre. Első látásra beleszerettünk, de annyira, hogy a férjem felvette a falu nevét, így lett Szentgyörgyvölgyi Tamás. Akkora ajándékot kaptunk Istentől, hogy sehová sem vágyunk el innen. A férjem közgazdász, az erdőn van, éppen fát szed. Azzal fűtjük a kályhát. Csodálatos a melege.
Az óvodai ebédlőben találkozunk Simon Valériával, a Gózon Imre Általános Iskola igazgatójával.
– Fordulópontot jelentett, hogy a falu felismerte: nincs jövője az iskola nélkül. Ma ott tartunk, hogy a pedagógiai program minőségbiztosítását dolgozzuk ki szakértő segítségével. Modellt nem tudunk átvenni, mert részben osztott iskola a miénk. Ötvenhét tanulónk van. Az őszi tanulmányi versenyen, Lentiben, a nagy iskolák között a második helyen végeztünk. A továbbtanulást segítő alapítvánnyal ösztöndíjat alapítunk, mert visszavárjuk a fiatalokat. Már vannak óvónőképzőseink. Készülünk az idegenforgalomra, jelenleg német nyelvet oktatunk, ősztől indítjuk az angolt is, megszervezzük zeneiskolai közreműködéssel a zeneoktatást.
Szentgyörgyvölgyön és környékén hagyománya van a fazekasmesterségnek. A férfiak korongoztak, az asszonyok irókáztak. Csótár Rezső népi iparművésznél is ez a munkamegosztás. Felmenői fazekasok voltak. Tele a ház korsókkal, kancsókkal, a falakat nagy, díszes tányérok borítják, minden mintának megvan a neve. Az ősi motívumokat a fantázia, az alkotókedv továbbfejleszti, gazdagítja.
– Csendesek a napok? – kérdem.
– Egyáltalán nem, nincs idő pihenésre. Télidőben termelek, mert a nyáron lefoglalnak a bemutatók – válaszolja. – Jönnek a vendégek panziókból, és nálam nincs olyan, hogy le ne üljenek a koronghoz. Kötelező. Alkotásukat kiégetem, és a nyaralás végén hazavihetik. Két év óta jól megnőtt a vendégjárás.
Csapódik a kapuajtó, fiatal házaspár érkezik két gyerekkel. Egy flaska bort hoznak, és régi barátként üdvözlik a mestert.
– Korongozni jöttünk. Egy éve jártunk itt. Nemesnépen a szállodában töltünk egy hetet – mondja Szabóné Bradács Krisztina. – Érdiek vagyunk, és nagyon jó itt lenni. Azt tervezgetjük, hogy nyugdíjas éveinkre mi is ideköltözünk. Lovunk is lesz!
Műszak végén érünk az osztrák tulajdonú Cilinkó Agrár Kft.-telepére.
– Werntsching úr ma nincs itt, de holnap megtalálják – fogad barátsággal a telep teljes személyzete Csordás Imre és Dancs Sándor. Csaknem háromszáz limuzin húsmarha ellátása és a takarmánytermő területek művelése a dolguk
– Sok ez?
– Elvégezzük. Werntsching úr precíz ember. Jártunk nála kint a családi birtokon. Az már régóta megvan, nagyon szép. Itt is ad a telepre, helyrehozta az épületeket, jók a gépei, és mindig kifizeti a munkánkat. Közeli, nyugodt munkahely. Válogatni errefelé nem lehet.
– Magam is gazdálkodok – magyarázza Csordás Imre. – Huszonöt hektár földem van és négy fejőstehenem. Disznót is szoktam tartani. Nagyon nehéz a mezőgazdaságban, mert kiszámíthatatlan, hogy mivel érdemes foglalkozni. Ezen kellene valahogy változtatni...