Érettségi után is jó összetartozni

Negyvenéves érettségi találkozónk mottója kissé mellbeverő. P. Howard szerint „Az élet olyan, mint egy nyári öltöny mellénye: rövid és céltalan”. Valóban így lenne? Az biztos, hogy életünk nagyobbik része mögöttünk van. Már nem vagyunk fiatalok, de még nem vagyunk öregek – ám ahogy meglátjuk egymást, ahogy örülünk sorban az újonnan érkezettnek, fölfénylenek a régi arcok, csillognak a régi kamaszszemek. Egyszerre látjuk a másikban a mai, csinos, fiatalos nőt és azt a hajdani kislányt, akivel életünk legfogékonyabb időszakának emlékei kötnek össze örökre.

Nagy létszámú osztály volt a miénk, negyvenkét főből állt a budapesti Móra Ferenc Leánygimnázium IV. B-je. Sosem vesztettük el egymást. Mindössze öten tűntek el az érettségi utáni első években, amikor férjhez mentünk, nevet változtattunk. Aztán persze még néhányan lemorzsolódtak, ám a többség lelkesen várja a soros évfordulókat.
Eleinte gyakrabban jöttünk össze, tudtunk ki-ki életének alakulásáról. Az ötévenkénti biztos találkozókon rendre beszámoltunk sorsunk fordulatairól. Tanultunk, férjhez mentünk, szültünk, dolgoztunk, betegek voltunk, temettünk, felemelt és megtiport a sors, mint mindenkit. Átlagemberek vagyunk és mégsem: éltük s éljük a nekünk rendeltetett egyetlen életünket. Elérjük, amit akarunk, nem sikerül úgy élni, ahogy szeretnénk, csalódunk, újrakezdjük. Elveszítjük, akit szeretünk, elfogadjuk a sorscsapásokat, kapaszkodva talpra állunk. A világ más részén folytatjuk az életünket, küzdünk s beletörődünk, munkanélküliek leszünk vagy sikeres vállalkozók, átéljük a felnőtt gyermekeinktől való elszakadás gyötrelmeit, örülünk megszületett unokáinknak.
Osztályfőnökünk, Durst Győzőné Gizi néni szerint mi voltunk a világ legtökéletesebb osztálya. Lehet, hogy gyerekkorunk óta kissé elfogultan szeret minket? Mindig úgy ölel mindenkit magához, mint saját édes gyerekeit, s azok is vagyunk. Pedig korban már csaknem utolértük őt, senki meg nem mondaná, hogy nem osztálytársunk, hanem tanárunk a ránk sugárzó tekintettel néző asszony.
Minden találkozó óriási örömujjongás. Tinédzsereket megszégyenítő csiviteléssel és üdvrivalgással jár egy-egy új érkező megjelenése. A névsorolvasáskor elmondjuk, mi történt velünk az eltelt időszakban, mit tudunk a hiányzókról. Aki nem tud eljönni, ír, telefonál, üzen a többieknek. Nagyon különböző emberek vagyunk, de már iskoláskorunkban is öszszetartó osztály voltunk, s az évek múlásával ez csak erősödött. Az együtt megosztott öröm és bánat, a sorsközösség is összeköt.
Az osztály fele diplomát szerzett, a többség férjhez ment (a kisebbség többször is). Világra hoztunk vagy negyven gyereket, Mari szülte az első és az utolsó kisbabát az osztályban. Sokan boldog nagymamák, már több mint harminc unoka született. Történt néhány tragédia: három osztálytársunk meghalt. Négyen eltemettük a férjünket, többen elváltak. Van, aki most fontolgatja a válás gondolatát, s néhányan új, boldog kapcsolatra találtak. Heten rég külföldön élnek, de többségük az osztálytalálkozóra mindig hazajön. Akad köztünk orvos, tanár, mérnök, hivatásos népi táncos, közgazdász, gyógyszerész, nyomdász, pszichoterapeuta, könyvtáros, iparművész, több egészségügyi dolgozó, s van, aki már boldog nyugdíjas. Néhányan átestek emberpróbáló betegségeken, nehéz műtéteken. De meggyötörten, betegen is eljönnek, s kíváncsiak a másikra.
Azért meséltem el ezt a magánügynek számító találkozót, hogy megoszthassam másokkal mindnyájunk örömét, azt az érzést: milyen jó összetartozni, s tudni, hogy örök barátként számíthatok jóban-rosszban az osztálytársamra. Aki az életem része, a tanú, a bizonyíték, hogy éltem, szerettem, szenvedtem, s tagja voltam a szeretet éltető áramkörének.