Anyanyelvi őrjárat

A napjainkban használt szótárak szerint nincs. Csak jelentőség van, egy s-sel írva. Fedor József hajdúsámsoni levélírónk azonban úgy érzi, ez így nincs rendjén, mert – mint mindjárt szemlélteti is egy példával – „nagyon is van annak jelentőssége, hogy egy szónak mi a jelentősége (azaz értelme)”.

Szerinte, ha a -ség főnévképzőt a jelentő igenévi alakhoz kapcsoljuk, akkor így keletkezett szavunk valaminek, leginkább szónak az értelmére, értelmességére utal, míg ha a jelentős melléknévhez fűzzük hozzá, akkor a szó valaminek a súlyára, fontosságára fog mutatni. Sajnálkozva tapasztalta, hogy még a hivatalos helyesírási szótár is csak az egy s-sel írt változatot tünteti fel, s ezért fordult hozzám.
Minden elismerésem a levélíróé, ugyanis a jelentésbeli megkülönböztetésnek nagyon fontos nyelvi lehetőségére figyelt fel. Csakugyan nem mindegy, hogy az ilyen felépítésű szavakban egy vagy két s betűt írunk, illetve ennek megfelelően rövid vagy hosszú mássalhangzót ejtünk. Okos érvelését több példával is meg tudom támogatni. A semmiség szó így, egy s-sel írva – s így is ejtve – azt jelenti: ’csekélység’, két s-sel azonban valamilyen cselekmény, jogügylet érvénytelenségét kifejező jogi szakszó. A várandóság, ez a kissé régies pénzügyi, kereskedelmi kifejezés azt jelenti, esedékes bevétel, illetve várt örökség. Ha a szót két s-sel írjuk, jelentése ’terhesség, várandós állapot’. A veszteség ebben a formában: ’károsodás’, két s-sel írva – és ennek megfelelően ejtve – ellenben ’vesztes állapot’, ugyanis ez a forma világosan jelzi, hogy a vesztes melléknévhez kapcsolódott a -ség képző.
Olvasva ezeket a példákat sok olvasónk talán maga is úgy véli, szótárainkban is szerepelnie kellene mind a két szónak, úgy, ahogy az általam felsoroltak szerepelnek is. Elárulhatom: régebbi szótárainkban, például az 1873-as, Ballagi-féle szótárban még meg is található mind a két forma, mégpedig pontosan olyan megkülönböztetéssel, amilyet levélírónk tett. Csakhogy azóta több mint egy évszázad telt el, s ebben a szóban történetesen két változás is végbement. 1. Szinte általánossá vált a szónak rövid s-sel való kiejtése még akkor is, ha valaminek a fontosságára utalunk vele. Értelmező szótárunk így adja meg a jelentőség szó értelmét: ’valakinek, valaminek az a tulajdonsága, jellege, hogy jelentős’. 2. Mai nyelvünkben a jelentőség szó már egyre kevésbé jelenti azt, hogy ’jelentés, értelem’, s ami még fontosabb: ebben a használatában már nem is számít kívánatosnak. Az említett szótár ezt a jelentést is felveszi, de jelezve, hogy régies és vulgáris, azaz pongyolának minősül, s ezért nem helyeselhető. A magyarázata pedig ennek az értékelésnek az, hogy ezt az értelmet a jelentőség szótól az utóbbi 60–80 év során fokozatosan a jelentés szó vette át. Ma, ha egy szó értelmére utalunk, nem a jelentőségét, hanem a jelentését adjuk meg.
Mindebből az következik, hogy napjainkra fölöslegessé vált a jelentősség forma. Egyrészt azért, mert helyesírásunk alapjában kiejtéskövető, ezt a szót ellenben jobbára rövid mássalhangzóval ejtjük, másrészt pedig azért, mert amit jelentett, azt ma már az egy s-sel írt jelentőség idézi fel. Ezért nincs benne a helyesírási szótárakban. De levélírónk megnyugtatására – s annak érzékeltetésére, hogy neki is igaza van! – hadd idézzek egy mondatot a kétkötetes Nyelvművelő kézikönyv (1980–1985) jelentőség – jelentősség című szócikkéből: „Ha azonban valaki mégis meg akarja különböztetni a jelentősség-et a jelentőség-től, mert nyomatékosan rá akar mutatni a szó tövének értelmére (valaminek jelentős volta), nem követ el helyesírási hibát, ha a kettőzött s-sel írt változatot használja.”