A magamét mondom

Hétfőn írom mindezt. Másnap. Remekül indult minden. Kicsit hűvösre fordult az idő – kevésbé szépítve a dolgokat –, tíz fokot zuhant a hőmérséklet, de a napkeltéből látszott, hogy sütni fog délelőtt. Sütött is. Lányom szokásos hétfői hisztije elmaradt óvodába menet, s fiammal is megoldottuk még a matek szorgalmit – „a kígyófiú húsz centivel rövidebb, mint az apakígyó fele” stb. – mielőtt elviharzott a suliba. Feleségem blézeréhez és cipőjéhez megfelelő színű kendőt talált gyűjteményében, így őt is jókedvűen tettem ki a kocsiból az iskola előtt. Éreztem, ez így nagyon jó, és ezt fogom elmondani azoknak, akiknek ideges gyomrából keserűség bugyogott fel ezen a reggelen.

Mert mi is történt vasárnap? Az történt, amire – józanul latolgatva az esélyeket – tulajdonképpen számítottunk. A visszarendeződés immár elérte az önkormányzatokat is. Most ugyanazok állnak a megyei önkormányzatok, a megyei jogú városok és számos település élére, akik ott álltak már a rendszerváltozás előtt is, és akiket akkor lázas lelkesedéssel elzavartunk. Ha nem lenne mindenütt erős ellenzékük, azt hihetnénk, visszatért a tanácsrendszer. De nem szabad elfelejtenünk, minden harmadik ember a polgári erők mellett tette le a voksát még Budapesten is. Minden harmadik ember a nemzeti oldalon áll ebben az országban, és az elkövetkező időkben nagyon sokat fogunk dolgozni annak érdekében, hogy azok is megértsék ennek jelentését, akik most nem ott állnak. Mert nem történt semmi vasárnap. Az eszköz, a hatalom eszköze immár helyben is visszakerült a legtöbb megyében, településen a régi elvtársak, a kétes puhaságú Kádár-rezsim kiszolgálóinak és haszonélvezőinek kezébe. De nem veszett el egyetlen érték sem abból, ami eddig is vezérelt bennünket, és ezután is meghatározza majd életünket. Nem rendült meg hitünk, nem ér szemünkben semmivel sem kevesebbet a tudás, a munka, a család. Az összefogás szükségét pedig mindennél nagyobbra fogjuk értékelni ezután, hiszen annyi azért történt, amennyi elég kell legyen a külön utakon kacsázóknak a kijózanodáshoz. Nem vesztettünk el tehát semmit, csak most még inkább vigyáznunk kell mindenre, amit eddig teremtettünk.
Mert tízezer forintos béremelésektől, hangzatos ígéretektől elvakultan is lássunk tisztán! Többféle veszélyt is magában rejt a kialakult hatalmi helyzet. Elvtársaink eddig sem érezték túlságosan szükségét annak, hogy felvilágosítsák a vidéken élőket, milyen esélyeik volnának a hőn áhított uniós csatlakozáskor. Ezután médiacsatlósaik azt mondanak majd, amit elbír szégyentelenségük. D-209 kormánya bölcsen elhallgatta azt is a vasárnapi voksolás előtt, milyen áremeléseket, megszorításokat és takarékossági intézkedéseket tervez jövőre. Ezután biztosak lehetünk benne, hogy a médiagépezet még magasabb fokozatra kapcsolva adja be az esélyteremtésről szóló maszlagot az arra fogékonyaknak. És tovább próbálják majd diktálni azt a társadalmi békét is, amire valóban nagy szüksége lenne a kettészakadt, átvert, megalázott tizenötmilliós nemzetnek, de csak a szakadékot fogják mélyíteni azok között, akik el tudják viselni a hetvenes évek visszatértét, és akik gyalázatnak tartják ezt. Hiszen az állítólagos kiegyezés az ő feltételeikkel valószínűleg elfogadhatatlan lesz minden harmadik magyarnak. Ám a veszély láttán ne a félelem, hanem az óvatosság legyen rajtunk úrrá! Utóbbi erőt ad, leleményességre serkent, felráz a csüggedésből. És akkor minden rendben lesz.
Míg ezen gondolkodtam, felhívott az egyik kollégám, „oda a kocsi, oda a ló is”, sóhajtott a telefonba, arra kért, mondjak valami biztatót. Elmeséltem, hogy övvizsgára készül a fiam, és néha már ő tanítja a dobásokra a fiatalabb dzsúdókákat, ami sport szempontjából antitalentum apja mellett még figyelemreméltóbb teljesítmény. Az öcsém pedig jelezte, hogy lassan ihatóvá pezsdült apánk bora, amit mi akkor is így hívunk, ha szegény öreg már nyitáskor örökre elbúcsúzott a lugastól. Azt a nedűt mindenszentekkor meg kell kóstolni. Egyébként pedig hajrá, Magyarország! Hajrá, magyarok!