Nagybátyám a halálba száguldott

Ahogy vastagodik a színes levélszőnyeg a tömbház előtti keskeny parkban, úgy megy el édesanyám étvágya minden évben. Ideges a gyomrom, mondja, és üres kenyeret majszol reggelente a túltengő savak ellen. A rádiót is halkabbra veszi, hogy ne zavarják a hírek, de azért meghallgatja őket, és egyre gyakrabban rezzen össze, amikor a bemondó a forradalom szót használja. Ilyenkor könnyen elsírja magát, ha valami kellemetlenség éri, pedig kemény asszony, könnyes arcát gyerekként szinte nem is ismertem. Ifjú felnőttként sem értettem sokáig, mi történik vele október közepe tájékán. Aztán egyre több mondat bújt elő a láthatatlanná tett családregény félelemmel átitatott lapjairól. Most már tudom.

Tudom, hogy 1956 emléke és a forradalmat követő évtized borzalmai törnek rá minden ősszel. A bátyja jár ilyenkor az eszében, aki kölcsönkérte nagyapám barátjának motorját, kenyeret, szalonnát, zöldségféléket tett az oldalkocsiba, és indult vele a nyírségből a diósgyőri forradalmárokhoz, hiszen éhen nem lehet harcolni sem. Hetente többször is végigszáguldott az úton oda-vissza, közben pénzt is gyűjtött azoktól, akik így kívántak áldozni a szabadságharc oltárán. Tíz évre ítélték.
Nagyapám barátjára gondol ezekben a napokban az én édesanyám, arra, aki a bátyját feljelentette, amikor a szabadságharc leverése után az nem volt hajlandó társaival külföldre menekülni. A félelemtől lágyult agyú gerinctelen azzal vádolta barátja fiát a bíróság előtt, hogy a fiatalember fegyverrel hadonászva kényszerítette motorjának átadására. Így akart menekülni az elvetemült a ruszki tankok árnyékában őrjöngő kádárista keretlegények megtorlása elől: odadobta nekik a nagybátyámat. Az Úristen kegyes volt hozzá, mert gyilkossá nem tette. Hős rokonom hét év múlva szabadult.
Fiatalságának legszebb éveire emlékezik októberben édesanyám, amit csak úgy emlegetnek a történelemkönyvek, hogy a megtorlás kegyetlen időszaka. Újra rátörnek a nyomor gyötrő pillanatai, amikor a környék legügyesebb mesteremberének házában nem volt mit enni. Malomgépész nagyapám házába nem jutott kenyér. Újra roncsolja lelkét a megaláztatások sorozata, amikor iskolák felvételi vizsgáin, munkahelyet keresve mindig csak annyi volt a válasz: „Mit képzel maga, ellenforradalmár rokonaként?!” (Még 1975-ben is ki akarták rúgni, amikor a hálózat rájött, hogy melyik tanácsházán dolgozik!) És zokognia kell amiatt, hogy sokszor már elfojtani sem tudta gyűlöletét bátyja iránt, amiért ilyen elképesztő helyzetbe hozta családját. Nagybátyám, kikerülve a falak nélküli börtönbe, a kádári diktatúrába, kegyetlen dolgokat művelt szeretteivel.
Nagyapám szikár alakja is megjelenik gyomorgörcstől szenvedő édesanyám előtt, amint büszkén mutogat engem barátainak, és Kedvenc csokoládét vesz nekem a kocsmában. Majd nem bírván elviselni börtönből szabadult fia életének kisiklásait, családja szétesését és az alkohol pusztítását – mielőtt bevéshetném arcát emlékezetembe –, felmegy a padlásra, kötelet teker a nyakára, és a következő pillanatban már a felhőkről integet a konszolidációt hirdető elvtársaknak. Nagybátyám egy gyár udvaráról integet vissza, ahol végre őt is hagyják dolgozni, míg ki nem rúgják valami pénz eltűnése ürügyén.
Mégis a bátyja miatt nem tud enni leginkább édesanyám október 23-a tájékán. Aki tíz évvel ezelőtt vett egy Fordot a kárpótlásként kapott pénzből. Akkor találkoztak utoljára, amikor eljött hozzánk megmutatni. Ennyit ér az életem, mutatott a kék autóra. Mindig tövig nyomom a gázt, addig fogok így száguldani vele, míg bele nem halok, mondta, majd beült, és kipörgő kerekekkel elviharzott. Azóta is megy. Talán már a felhők között.