– Ön orvosnak készült?
– Az szerettem volna lenni. A piaristáknál érettségiztem, utána egy ideig orvossegédképző iskolába jártam, mivel az orvostudományi egyetemre – bár a felvételim sikerült –helyhiány miatt nem vettek fel. 1957 nyarán az úgymond felcserképzősök közül én is megkaptam az értesítést – illetve az édesanyám –, hogy felvettek az egyetemre. Ám akkor már börtönben ültem. Természetesen soha nem lehettem egyetemista, nem lehettem orvos.
– Hogyan került a forradalmárok közé?
– Már október 23-án este elhangzott a Magyar Rádióban, hogy minden egészségügyi dolgozó jelentkezzen a legközelebbi kórházban. Mivel az orvossegédképző gyakorló kórháza a Központi Honvéd Kórház volt, ezért én oda jelentkeztem. Mentőautóra osztottak be, és akkortól kezdve heteken keresztül Budapest minden felkelő helyén megfordultam, sebesülteket hordtam a Honvéd Kórházba, vagy gyógyszereket, elsősegély csomagokat vittem a felkelőknek és az ideiglenesen felállított mentőállomásokra.
– Gyermekként úgy emlékszem, hogy a vöröskeresztes mentőkocsikra az ávósok, az oroszok rálőttek.
– Igen, lőttek, tüzeltek. Ebből a szempontból szerencsétlen helyzetben voltam, mert honvéd mentőautóval jártam. HG 084 volt a rendszámom, ezt soha sem felejtem el. Olykor a felkelők is bizalmatlanok voltak, mert az ávéhások is használtak menekülésre vagy egyéb akciókra mentőautókat.
– Melyek voltak az emlékezetesebb mentései?
– Négy megtörtént eset teljesen belém ivódott. A Szív utca sarkán jártunk a mentőautóval, és a pékség előtt hatalmas sor állt. Egyszer csak géppuskasorozat hallaszott az utca végéről, és mint ahogy a rendet kaszálják a mezőn, úgy terültek el az utcán az emberek. Állítólag egy bevodkázott orosz tankos kezdett el tüzelni. Rémületes volt a látvány: vér, húscafatok mindenütt. Lövések közepette hordággyal rohantunk az összeesett emberekhez, és elkezdtük hordani a sebesülteket a mentőautóba, amely tizenkét férőhelyes volt. A kocsi nem volt felszerelt, csak szállításra volt alkalmas, orvos nem volt velünk. A bajt tetézte, hogy a sebesültek között volt egy terhes asszony, aki haslövést kapott. Őt is a mentőkocsiba akartam tenni, de a rokonai és a felzaklatott sértetlen emberek nem akartak elengedni, s követelték, hogy az asszonyt a helyszínen operáljam meg. Bár fehér köpeny volt rajtam vöröskeresztes karszalaggal, de mondtam, hogy nem vagyok orvos, nem tudok operálni. Csak néhány műszerem volt, egy lumnicer – azaz érszorító –, egy szike, egy fogó, meg talán éter. Hiába tiltakoztam, a feldühödött emberek majdnem megvertek. Így kénytelen voltam úgy tenni, mint aki ért az operációhoz, és valami isteni csoda folytán a fogóval kihúztam a golyót a terhes asszony hasából. Valósággal önkívületi állapotban voltam, nem tudtam, hogy mit teszek.
– Mi történt a gyermekkel?
– Bevittem az asszonyt a kórházba a többiekkel. A baba az édesanyja hasában meghalt, a terhes mama életben maradt.
– Nem tettek különbséget sebesült és sebesült között?
– Szó sem lehetett róla. Mindenkit mentenünk kellett. A kórházparancsnokság tudtával vittük a felkelőknek a gyógyszereket, a penicillint, a kötszereket az ott felállított ideiglenes mentőállomásokra. Rendszeresen jártam a Corvin közbe, a Tűzoltó utcába, a Tompa utcába, a Royal Szállóba és Budán is többször megfordultam. Egyébként a Központi Honvéd Kórházat reformkommunista vezetés irányította, a kórház parancsnoka Radó György volt. A kórház párttitkárát bezárták egy szobába, ott lakott, de csak azért, hogy ne bántsa senki. Nálunk már az első napokban megalakult a Katonai Forradalmi Bizottság, amelynek a vezetője Havas László százados lett. A bizottság intézte a kórház ügyeit.
– Ön vezette a kocsit?
– Kezdetben nem. Kiskatonák voltak a sofőrjeim, de megszöktek sorban, mert féltek a veszélytől. Én nem voltam katona, de engem neveztek ki gépkocsiparancsnoknak. Még ma is megvan az a nyílt parancs, amivel közlekedtem.
– A Corvin közben kik fogadták?
– Érdekes: kezdetben rám mindenki lőtt. A szovjetek is, a felkelők is. Mint említettem, az ávósok másra használták a mentőautót, gyakran szállítottak benne fegyvereket. Ráadásul az én mentőautóm nem fehér színű volt, messziről üvöltött róla, hogy honvédségi gépjármű. Először a felkelők is azt hitték, hogy fegyvereket cipelek. Amikor első alkalommal beálltam a Corvin közbe, akkor a forradalmárok kapásból letartóztattak. A Pongrátz testvérpár kapott el és vitt az akkori főparancsnokhoz, Iván-Kovács Lászlóhoz. Elmondtam neki, hogy rendszeresen fogok ide hozni kötszereket, ha szükség van rá, és rendszeresen el fogom szállítani innen a súlyos sebesülteket a Honvéd Kórházba, ahol orvosi segítséget kapnak s biztonságban lesznek.
– Elhitték?
– Meggyőztem őket és elhitték, annál is inkább, mert később magát Pongrátz Gergelyt is bevittem a kórházba.
– Harcok közepette hogyan tudott oda menni?
– Nehezen. Kerülő utakon, kis utcákon keresztül jutottam oda. A második alkalommal már egy ötödéves orvostanhallgató fogadott, akivel a tűzharc után – én, a másodéves felcser – egy asztalon operáltunk, golyót távolítottunk el egy fiatal felkelő combjából, a sebesültet aztán bevittem a Róbert Károly körúti Központi Honvéd Kórházba.
– Melyik volt még emlékezetes mentése?
– A harmadik emlékezetes mentésem a Bakáts térhez kapcsolódik. A ruszkik a koraszülöttotthont szétlőtték. Segítséget kértek tőlünk, hogy mentsük a koraszülött csecsemőket, mivel a hőközpontot felrobbantották, villany nem volt, az inkubátorok nem működtek. Tűzharc közben kellett mentenünk a csecsemőket a nővérekkel. Egy katonai hordágyon nyolc-tíz csecsemőt tudtunk elhelyezni. Két fordulóra sikerült őket beszállítanunk. Még most is látom őket.
– Mi volt a negyedik emlékezetes eset?
– A szovjet parancsnokság a forradalom első fordulójának ideje alatt a Vámház körút környékén volt. A Duna-parton abban az időben barakkok voltak, amelyekben berendezték az orosz szükségkórházat. Súlyos sebesültek is feküdtek ott és kérték a kórházunkat, hogy szállítsuk el hozzánk a sérültjeiket. Megrázó látványban volt részem. Tizenöt-tizenhat éves srácok voltak a súlyos sebesültek. Ők harcoltak ellenünk, Őket szállítottam el.
– Hogyan fogadták önt?
– A szovjet kórházparancsnok tisztességesen fogadott. Tudta, hogy segíteni jöttünk.
– 1956-ban meddig mentett embereket?
– November 11-én még a Kilián laktanyából, hátulról az első emeletről sebesülteket szállítottam el. November 13-án jöttem le a mentőkocsiról, és ott maradtam a kórházban az idegsebészeten asszisztensként egészen 1957. január végéig, mert ekkor következett a tényleges ellenállás részemről, részünkről.
– Ez mit jelent?
– A Központi Honvéd Kórházban az idegsebészeti osztályon dolgozott Iván László agysebész, aki jelen pillanatban Kanadában él. Az idegsebész professzor erőteljesen szervezte az ellenállást, amibe többek között bekapcsolódott Horniczky Tamás, a röntgen orvos is. A professzor szólt, hogy menjünk el az Egressy útra egy munkásösszejövetelre, ahol lényegében találkoztam a későbbi bulitársaimmal.
– Bulitársaival?
– Kevesen ismerik ezt a fogalmat. A bulitárs, az nem más, mint ügytárs, akivel egy ügyben ítéltek el bennünket. Tehát ott ismerkedtem meg többek között Szabó Lajossal, Forgács Ferivel, Nagy Jóskával és Mécs Imrével. Én a Központi Honvéd Kórházat képviseltem, Mécs Imre a Műegyetemet. Elindult a szervezkedés, amelynek célja az volt, hogy propaganda anyagokkal ismertessük a forradalom valódi céljait, és ha kell, újra felvegyük a fegyveres harcot. A röpcédulákat én írtam, és a kórház stencil gépén sokszorosítottuk. Amit tettünk, nem volt veszélytelen, mert a párttitkár – bár még nem bújt ki a szobájából – mellett volt a stencilgép. Ezeket a röpcédulákat aztán Szabó Lajosék, a munkásfiatalok vitték el s terjesztették, a terjesztésbe később én is bekapcsolódtam. De nemcsak ez volt a feladatunk, mert közben mentenünk kellett azokat a forradalmárokat, akikre kötél várt.
– Ez is egyfajta életmentés volt?
– Igen. Ugyanis az történt, hogy ávéhások, karhatalmisták járták a kórházakat és nézték a kórlapokat. Keresték azokat, akiket lőtt sebbel ápoltak. Ezt a Honvéd Kórházban nem tudták megtenni, mert a kórház parancsnoksága nem engedte és Radó professzor még a hivatalos paranccsal razziázni készülő ávéhásokat is félrevezette. Ezzel több forradalmárt megmentett. Engem is, akinek a szalmazsákjában több ezer röpcédula lapult.
– Benne volt a szervezkedésben kórházparancsnok is?
– Benne. El is ítélték tizenkét évre. De a legjelentősebb tettünk az volt, amikor engem küldtek el különböző kórházakba, hogy a lőtt sebbel fekvő felkelőket szállítsam be a Honvéd Kórházba. Nem volt egyszerű a feladatom, mert be kellett bizonyítanom, hogy nem én vagyok az ávéhás. Az könnyebb helyzet volt, amikor Radó György kórházparancsnok a másik kórház ismerős sebészével telefonon megbeszélte a szállítást és rólam pontos személyleírást adott. Más esetekben a leleményességemre és rábeszélő készségemre volt szükség. Nem mindig sikerült, mint ahogy az ORFI-ban sem. A munkánk kisebb része volt az egészségügyi embermentés, mert Iván László – Radó György tudtával – összeszedte azokat a prominens személyiségeket, akikre súlyos ítélet várhatott. Ezeket én vittem ki mentőautóval, nyílt paranccsal a nyugati határszélhez, többek között a győri kórházba, ahonnan a menekülteket Nyugatra szöktették. Zsúfolásig volt a mentőkocsi, álcázni kellett a szállítást, hordágyakra is fektettünk embereket, bekötött fejjel, lábakkal, karokkal. Amikor aztán a szovjetek megszállták Győrt, akkor Komáromba vittem a transzportot, úgy tudom, ebben a szállítmányban –Iván László szerint – ott voltak Pongrátz Gergelyék is.
– Hogyan bukott meg?
– Feljelentettek. A Honvéd Kórházból, a pszichiátriai osztályról egy pszichopata ápolt jelentett fel. Tudta, hogy röpcédulázom, tudta, hogy mentjük a felkelőket. December körül megindult a nyomozás. A Péterfy Sándor utcai kórház, a másik ellenállási központ után a mi kórházunkra terelődött a gyanú. A mi pszichiátriai betegünk elhagyta a kórházat, Bécsbe szeretett volna szökni, de elkapták és mindent bevallott, sőt, lehetetlen történeteket is kitalált. Ezek után sorra kezdődtek a lebukások, felgöngyölték a szervezkedést.
– Mikor tartóztatták le?
– 1957 májusában.
– Az nem számított, hogy ön a forradalom napjaiban embereket mentett?
– Nem. Tutsek Gusztáv vérbíró azt mondta a tárgyaláson, hogy az ilyen csirkefogók, mint én, mind fegyvereket szállítottak. Ekkor álltam fel és üvöltöttem.
– Hány évre ítélték?
– Életfogytiglant kaptam. Amikor a Tutsek kimondta elsőfokon az életfogytot, az ügyvédem felugrott és azt kiabálta, hogy ez nem bíróság, hanem mészárszék. Gaszt Istvánt azonnal kizárták az ügyvédi kamarából. 1991-ben én intéztem el, hogy mentesítsék, és visszakapja az ügyvédi jogosítványait. De abban az évben meghalt. Másodfokon is életfogytiglanra ítéltek. Jobbnak láttam visszavonni a fellebbezésemet, ugyanis a népbíróságnál nem egyszer ezek után halálos ítélet született. A mi ügyünkben szereplő hat halálos ítéletből kettőt életfogytiglanra változtattak, a Forgács Feriét és a Mécs Imréét. Nagy Józsefet, Szabó Lajost, Ivicz Györgyöt és Bárány Jánost – piros sapkás Jancsit, a Tompa utcaiak vezetőjét – halálra ítélték. A négy munkást kivégezték, hiszen azok munkásárulók voltak.
– Önnel mi történt?
– A Gyűjtőbe vittek, egészségügyi képesítésem miatt bekerültem a kórházba, onnan Vácra szállítottak, ahol a vegyészekhez kerültem. 1960 környéken enyhült a fogva tartás, a zárkákat kinyitották, ekkor ismerkedtem meg Mérei Ferenccel, Bibó Pistával, Vásárhelyi Mikivel, Göncz Árpáddal, akivel egy zárkában voltam egy évig. Az egész revizionista társasággal ott barátkoztam össze, nagyon jóban voltunk Donáth Ferivel is. Részt vettem a nevezetes váci éhségsztrájkban is.
– Mikor szabadult?
– 1963-ban, a nagy amnesztiával. Rendőri felügyelet alá kerültem fél évre, egy ideig nem tudtam sehol elhelyezkedni. Még a mentőszolgálathoz sem vettek fel, mert az akkori Országos Mentőszolgálat vezetője azt mondta, hogy az veszélyes lehetek bárkire nézve, mert ellenforradalmár vagyok. Dolgoztam egy autóalkatrész-raktárban, végül is Mécs Imre révén bekerültem a Híradástechnika Szövetkezetbe, ahol elkezdtem műszaki könyveket szerkeszteni. A dokumentációs csoport vezetője lettem, de osztályvezetőnek nem nevezhettek ki, mert büntetett előéletem volt. Hárman voltunk életfogytosok a szövetkezetben: Mécs Imre, Rácz Sándor, és én. 1972 után olyan helyzetet teremtettek a munkahelyemen, hogy ki kellett lépnem. Szabadfoglalkozású lettem, a feleségem nevén elindítottunk egy gmk.-t, és így különböző nagyvállalatoknak szerkesztettem műszaki könyveket: ebből éltem.
– A rendszerváltásban részt vett?
– Az ellenzéki mozgalomban nagyon hamar ott voltam, írtam a Bibó-emlékkönyvbe. Természetesen jó barátságban voltam Göncz Árpáddal, Mécs Imrével, Donáth Ferenccel.
–Göncz Árpáddal most is jó barátok?
– Már nem.
– Miért nem?
– Mert nem értek egyet azzal, amit tesz. Sőt, nagyon elítélem. Meg is írtam neki egy magánlevélben.
– Miért ítéli el?
– Mert nemzetellenes politikát folytat.
– A börtönben megértették egymást.
– Az más volt. Mécs Imrével a börtön után még anyagilag is segítettük egymást.
– Ma vele sem ért egyet?
– Nem. Egyáltalán nem. Megdöbbentő, megrendítő és szégyenletes, amit Mécs Imre tesz. Különösen a legutóbbi eset, a bizottsági elnökség, amit végig vezetett. Szerettem volna időnként megkérdezni tőle: édes Imikém, nem szégyelled magad?
– Az ötvenhatosok közül kikkel van jóban?
– A csendes emberekkel. Nem szeretem a vadmagyarkodást, nem szeretem a kommunista hazudozást, a bolsevik hazudozást, a kisajátítást. Rémiszt, ha valaki, akár az egyik, akár a másik vonalba beáll. Vannak csendes ötvenhatosok, mint például Hrabovszky Laci barátom. Nem járatjuk a pofánkat, de szégyelljük magunkat azért, ami itt történik.
– Így éli meg a rendszerváltást, amiért harcolt? Ön a Történelmi Igazságtétel Bizottság ügyvezető elnöke is volt.
– Ahogyan a börtönben megismertük a revizionistákat, nagyszerű rabtársak voltak, egyiküket sem tartottuk besúgónak. Utána a kapcsolat hosszú időre megszakadt, Donáth Feri lakásán találkoztunk olykor egymással. Donáth összekötő kapocs volt az ötvenhatosok és a maoista ellenzék, a Harasztiék között. Ő volt a Bibó-emlékkönyv egyik szervezője. De gyakorlatilag azt mondhatom, hogy tulajdonképpen átvert bennünket a börtönbeli magatartásuk, mert a múltjukról semmit sem tudtunk, és nem árultak el semmit. Például nem mondtak arról semmit, hogy Vásárhelyi Miklós hogyan viselkedett a pócspetri ügyben, miket irt róla, miket hazudozott. Göncz Árpáddal, akivel összeért a fejünk, mert hosszú ideig egymással szemben feküdtünk az 58-as zárkában Vácon, egy ideig személyes barátságban voltam vele, nos a jelenlegi magatartása iszonyatos csalódást jelent és mutatja a mi naivitásunkat.
– A múlt következménye, ami ma van?
– Sok minden annak a következménye.
– Miért mondott le a TIB ügyvezető elnöki tisztjéről?
– Az imént utaltam arra, hogy nem szeretem a vadmagyarkodást, de azt sem szeretem, ha el akarják velem hitetni, hogy a kommunisták csinálták 1956-ot. E kettő közé szorultam, ezért mondtam le.
Fesztivál Akadémia Budapest
Hankó Balázs szerint a Fesztivál Akadémia Budapest igazi hungarikum
