Szagok és illatok

A kérdést, amelyre ma válaszolok, nem a Szabad Föld szerkesztőségén, hanem a televízión keresztül kaptam – ráadásul villámpostán! –, de olyan érdekesnek találtam, hogy úgy éreztem, a televízióban adott egy-két mondatos válaszomon túl, amely különben is eltűnik az éterben, nagyon is érdemes arra, hogy az Anyanyelvi őrjárat rovatban egy kicsit gondosabban is megvizsgáljam. Hogy ezt megtehessem, ahhoz mindenekelőtt idéznem kell a beküldőnek, Czirják Miklósnénak a kérdését.
„Tisztelt Tanár Úr! Szeretném megkérdezni Öntől, hogy a következő két kifejezés közül melyik a helyes: ételszag vagy ételillat?”
Nem akarok titokzatoskodni, most mégis úgy vélem, hogy mielőtt erre a konkrét kérdésre válaszolnék, előbb általánosságban is el kell mondanom egyet-mást a szag és az illat viszonyáról. Mindkettő meglehetősen régi szavunk. Szinte hihetetlen, de véletlenül mindkettőre az első kézzel írott, teljesen magyar nyelvű könyvből, a 15. század közepén született Jókai-kódexból van az első adatunk. Már az első adatok is, de a következő századokbeliek is azt bizonyítják, hogy e két szavunk régen teljesen egyforma értékű volt. Általában szagérzetet jelentettek; kellemeset és kellemetlent egyaránt. A szag és az illat szót tartalmazó nyelvtörténeti adatok között jó néhány olyan is van – és számunkra éppen ezek a legtanulságosabbak, a leginkább bizonyító erejűek –, amelyben egymás közelében, akár ugyanabban a mondatban szerepel mindkét szó lényegében azonos értelemben. Legalább egy példát hadd idézzek erre a 16. század elején keletkezett Sándor-kódexból (a szöveg helyesírását a könnyebben olvashatóság kedvéért a maihoz igazítom): „Illetvén virágokkal a padimentum (=padló), származik csodálatos illatnak nagy nemes szaga.”
A régi nyelvhasználatban tehát nem volt különbség a szag és az illat jelentése között. Az azonban kétségtelen, hogy egy-két évszázad óta már teszünk – pontosabban szólva: érzünk – némi különbséget a kettő között. Nem olyat, hogy az illat csak a szaglóidegekre ható jó érzetet, a szag pedig csak a rossz érzetet jelenti. Legföljebb annyit mondhatunk, hogy az illat újabban főleg a jó érzetre, a szag pedig kellemesre és kellemetlenre egyaránt vonatkozik. Ez utóbbi megállapításra akár bizonyítéknak is tekinthető, hogy bármilyen szag vagy illat érzékelésére csak a szagol, szaglász(ik), esetleg a szimatol szót használhatjuk. Illatol vagy illatoz tárgyas igénk nincs. Nem lehet tehát valamit illatozni, csak szagolni, szaglászni. A régi nyelvben bezzeg ilyen is volt, csak kihullott belőle. Ugyancsak a már említett Sándor-kódexban olvashatjuk például ezt a ma szinte humorosnak tetsző mondatot: „Az egerek illatozzák (azaz: szagolgatják) az polcon való húsvéti kenyeret.”
E hosszadalmas, de talán hasznos előkészítés után most már válaszolok Czirják Miklósné kérdésére. Hogy napjainkban a szag vagy az illat kellemes vagy kellemetlen értelemben használatos, abban az említett fő jelentések ismeretén túl a szövegkörnyezet kellőképpen eligazít. Akár csupán egy jelző: áporodott illat. (Íme, itt az illat sem kellemes!) Összetett szavakban azonban a megszokás alapján vagy mindig ezt, vagy mindig azt használjuk: dögszag, hullaszag, lábszag, halszag, ugyanakkor pedig ámbraillat, fenyőillat, virágillat. Csupán egy-két vagylagos összetételünk van: pecsenyeszag – pecsenyeillat, szénaszag – szénaillat. Az ételszag – ételillat kettőssége nem alakult ki, bár kialakulhatott volna, ezért közülük csak az ételszag számít megszokottnak.