Eltűnőben egy régi életforma

A középkorban az egy utcából álló falu nyugati részét Egyházaspátrohának, keleti részét Őrpátrohának hívták. A régi öregek szerint míg a lápok megvoltak, minden tíz embernek volt egy közös csónakja, amit maguk készítettek tölgy-, nyár- vagy fűzfából hegyes, kecsegeorrúra. A község legfontosabb jövedelemforrása a nád volt, amiért még a messzi Gömörből, Abaúj vármegyéből is jöttek. Az égerfa kiszárított háncsát Debrecenbe vitték a gubásoknak, festékkészítés végett. Csíkászattal s nadályozással is foglalkoztak, amit lóbácsolásnak mondtak. Egy nadály három krajcárba került, a halkereskedők Lengyelországba szállították, és a tüdőgyulladást gyógyították vele. Ezeknél is jobban fizetett azonban a salétrom, ami a község nyugati oldalán majd’ minden kertben föllelhető volt. Tavasszal és ősszel főzték, a kifőtt salétrommal Debrecenbe szekereztek. A salétromfőzők pénzes embereknek számítottak, ökröket vettek. Létezett azonban egy másik előnye is a salétromnak: akinek salétromszérűje volt, annak nem vitték a fiát katonának. Az 1704-es összeírás szerint Pátrohán tizenhatan foglalkoztak ezzel a mesterséggel.