Az utolsó szó jogán

Súlyos vétséggel elítélteket illeti meg általában az utolsó szó joga. Nem akármilyen szerzőt talált az ez évi könyvhét névsorába Püski Sándor, amikor kiadta Fekete Pál Az utolsó szó jogán című kötetét. Elég, ha annyit említünk bevezetőben, hogy a tanár Fekete Pál volt a Békés megyei forradalmi bizottság elnöke. Könyvében főként Hrabovszki László és a maga ötvenhatos szerepéről, fogságukról, elítéltetésükről, illetve a gyönyörű és tiszta történelmi napokról ír. A kötet mégis vérfagyasztó sötétségről, alantas bosszúállásról szól, mindazon iszonyú eseményekről, amelyekkel a szovjet megszállással a háta mögött a Kádár-rendszer bemutatkozott emberek tízezreinek bebörtönzésével, internálásával, ezreinek kínzásával és százainak kivégzésével. És akkor még nem szóltunk az iszonyatos sortüzekről, amelyeket fegyvertelen nőkre és férfiakra zúdítottak sok helyen az országban. Balsorsának kezdetét így írja le Fekete Pál: „Ekkor már berregett a csengő. A kislány felsírt, az anyja ölébe kapta. Én az ajtót nyitottam. A lépcsőházban vaksötét volt, szemembe zseblámpák világítottak. Géppisztolyok meredtek rám és két Kalasnyikov szuronyával a konyha ajtajához szegezett. Egy pillanatra elhomályosult előttem minden, mintha a szívem is felmondta volna a szolgálatot, csúszni kezdtem az ajtó előtt lefelé. Mindez azonban csak pillanatokig tarthatott, mert újra talpra álltam, s láttam, a martalócok hogyan hatolnak a lakás belseje felé. Megszámoltam őket, hatan voltak. Deutsch nyomozó és Törzsök ÁVO-s százados kivételével ismeretlenek.” Igazi kálvária kezdődött ezzel, és csaknem halállal végződött.
Félelem, letartóztatások, kínzások jellemezték 1956 novemberét, decemberét, de még az 1957–60-as éveket is. Persze, az üldözés, gyilkolás a „nép nevében” elkezdődött már 1945-ben. A forradalom kegyetlen leverése után csak még dühödtebben folytatódott hazánkban a kínzás, a gyilkolás. Az életfogytiglanra ítélt, sokszor megkínzott Fekete Pált halálra szánták. Azokban a napokban Békéscsabán is megjelent Marosán, és tüzelte az amúgy is bosszúra vágyókat. Akik közt alig akadt emberséges személy. Szolgák, hajcsárok és hazaárulók, alantas lelkületűek voltak, többük gyönyörrel alázta meg és ütötte a védtelen embereket, főként, ha olyan helyzetben voltak, mint Fekete Pál, akinek csak a „bőrével” kellett elszámolni, az életével nem, és ezt az arcába is üvöltötték, miközben verték, kínozták. Vele is „eljátszották” a kivégzést mint „főpróbát”. A megyei vezető elvtársak – akiket személy szerint megnevez, éppen úgy, mint a verőembereket – halált követeltek rá. Még szovjet vonat felrobbantásával is vádolták, hogy az életfogytiglani ítéletet halálosra változtassák, holott ilyesmit az egész országban sehol sem hajtottak végre.
Legyen Fekete Pál könyve is örök emlékeztető arra, hogy a világcsodának számító, mindenkori legtisztább forradalom után mi következett e kis, csonka hazában. Elvetemült gyilkosok kaptak szabad kezet a gyötrésre, gyilkolásra. E „szabad kéz” árnyéka egy-egy pillanatra olykor mintha még fölöttünk sötétlene. Történelmi tankönyv is ez a kötet a mai ifjúság számára. A szerző a dicsőség és gyötrelem könyvét írta meg, amelyben arra biztat bennünket, hogy legyen tartásunk, és emlékezzünk.
(Püski Kiadó, 2003)