Viták kereszttüzében a holokausztkiállítás

Nagyon úgy fest, hogy az idén nemcsak Teleki Pálnak, a mártír miniszterelnöknek és Wass Albert írónak nem lesz Budapesten méltó emlékhelye, de nem épül a holokauszt hatvanadik évfordulójára sem olyan kiállítás, amely a tragikus évfordulóról méltóképpen emlékezhetne meg.

Azaz pontosítanunk kell: sajtóhíradások szerint a hegyek vajúdásának mégiscsak lesz valami eredménye, hiszen egy fotódokumentációs kiállítással kell beérnünk a Páva utcai újjáépített zsinagógában.

Szomorú történet ez, hiszen tudjuk, még az Orbán-kormány hozta létre a Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény Közalapítványt, hozzárendelte a működéséhez szükséges pénzt. Az azóta eltelt időszak szomorú fejezetként vonul be a magyar, illetve a magyarországi zsidóság történetébe. Közös ügyről van szó, nem másról, hiszen a magyarság és a magyarországi zsidóság Kárpát-medencei története históriailag és lélektanilag is sok tekintetben dokumentálhatóan összeforrott. Egyáltalán nem véletlen, hogy a XIX. században éppen a liberális gondolkodású Magyarországot választották oly sokan az európai zsidóság másutt üldözött, kirekesztett rétegei. Így az sem véletlen, hogy nehezen lehetne másként aposztrofálni, mint magyar írókként, költőkként olyan jeles személyiségeit irodalmunknak, mint Molnár Ferenc, Heltai Jenő, Karinthy Frigyes, Radnóti Miklós vagy éppen Rejtő Jenő. A sort hosszasan lehetne folytatni, kibővítve művészeti és tudományos életünk világhírű személyiségeivel, elég, ha Neumann Jánosra, Wigner Jenőre vagy a nemrégiben elhunyt Teller Edére gondolunk.
A magyarság kudarca is tehát, nem csak a kuratóriumé, a történész szakértőké és a jelenlegi kormányzaté, hogy nem jöhet létre az a muzeológiai szempontból is kvalitásos, hiteles kiállítás, amely a magyarság és zsidóság együttélésének hol tragikus, hol viszont örömteli momentumait egyaránt bemutatja.

A hírek arról is szólnak, hogy majd, talán, egy kicsit távolabbi jövőben létrejöhet a Páva utcai zsinagógában egy olyan tárlat, amely a zsidó szervezetek minden szegmensét, minden kuratóriumi tagot, a legkülönbözőbb történészeket is egyetértésre, jóváhagyásra bírják. Csakhogy túlontúl ismerős a történet. Két magyar az három párt, tartja a mondás, s úgy látszik, a közösen megélt történelemnek köszönhetően immáron ez a kétes értékű szólás is demonstrálja a hazai zsidóság asszimilációját. Jogosan tehető fel viszont a kérdés: vajon mit csinált a Medgyessy-kormány és az általa késve kinevezett miniszteri biztos annak érdekében, hogy ne kelljen szégyenkezni az Európai Unió előtt, amelynek a Holokauszt Múzeum április 16-i megnyitója után napokon belül ténylegesen is tagjai leszünk? S vajon – nem prejudikálva egy még nem látott fotókiállítás művészeti értékeit – mi lett a sorsuk azoknak a financiális eszközöknek, amelyeket a közös cél mellé rendeltek?

Tirts Tamás, a főváros kulturális bizottságának elnöke mindenesetre megelőlegezi a bizalmat a kiállítás rendezőinek. Mint lapunk kérdésére elmondta: régi ferencvárosiként büszke arra, hogy kerületében épülhetett meg a Holokauszt Múzeum, amely építészetileg is értékes része a fővárosnak. Szerinte nem szabad fanyalognunk egy olyan kiállításon, amelyet még meg sem tekinthettünk. A kulturális bizottság ezért e hét csütörtökén tekinti meg – reményeik szerint a kulturális tárca helyettes államtitkárával együtt – a provizórikus fotódokumentációs tárlatot. A városatya hangsúlyozta: fontosnak tartja, hogy egy olyan emlékhelye nyíljon meg a holokausztnak és a hazai zsidóságnak, amely méltó emléket állíthat a vértanúknak és a közös történelemnek egyaránt. Mi pedig csatlakozhatunk a képviselő reményeihez, s csak bízhatunk abban, hogy a jelenlegi kormány – legalább a jövőben – szintén fontosnak tartja majd ezt a jobb sorsra érdemes közös kezdeményezést.

(Megyeri Dávid)