Végtére is csak egy vén csavargó…

Vannak nagyok, vannak legnagyobbak, meg az egyenlők között egyenlőbbek. Minden kor kiválasztja a fétiseit, mert azt, ami van, a bizonytalanabbak (tudósok, művészetfilozófusok és művészettörténészek) mániákusan azzal akarják igazolni, ami volt (az elméletek kidolgozottsága meg, úgy tűnik, fordítottan arányos a látás fokával). Vannak viszont dolgok, amelyekről akármennyit írnak és beszélnek (vö. Pilinszky Négysorosa és az arról szóló húszkilónyi papír), nem ér el a súlyos könyvekbe csukott okoskodás.
Az egyik ilyen dolog Rembrandt, a Rossz Állampolgár. (Van, akinek nem elég, hogy megveregessék a vállát a fontosak, erről az ember igazából nem is tehet, mert festeni azóta is csak úgy muszáj – mint ahogy enni, inni, írni kell – , és a színek igazságával, ha figyel rá az ember, végül egyedül marad. Jól van ez így.)
A hollandok furcsa mód többet tudtak a fényekről, mint az olaszok; sohasem fogod meg az itáliai táj mosolyát, ahhoz képest Mona Lisa csak fintorog, arrafelé gyorsan kell élni, abban a pár órában a siestáig, aztán meg éjjel, amikor megrezzen a folyó fölött a levegő és behordja a városba a víz szagát, túl kézzelfogható a szépség ahhoz, hogy bedőljenek neki, furcsa: mindaz, amit ott festettek, hűvösnek tűnik a holland ragyogáshoz képest, világosan dereng, mint a hajnal az ébredő déli kisvárosok felett, amikor az ember hazabotladozik a macskaköveken a szokatlan csendben, és az Isten egybemossa a lépteit az éggel (csak menni, arrafelé, a megérkezés a halál…).

A józanság fél órája ez.
Delftben meg egy Jó Állampolgár megfesti a folyópartot eső után, úgy, hogy a képen érzed a szagokat, és az elázott utcák az arcodba eresztik a párát, vasárnap van és kora délután, talán tavasz, valamelyik a több millió tavasz közül, és ha figyelsz, látod, akár holnap, ugyanazt.
…Rembrandtnak ehhez persze nem sok köze van – tekintettel arra, hogy ez a történet egész máshol játszódik, viszont ebbe Leacock sem szól bele –, nem vacakolt ő annyit a külső fénnyel, belülről sugárzik az, amit a vászonra rak, mindegy, mit fest, ez már nemcsak saját kolorit, hanem a világban egy másik világ.
Hogy tudja ennyire szeretni valaki azt, amit lát, amikor lassan elveszít mindent: feleségét, vagyonát, a hatalmasok kegyét (Éjjeli őrjárat: a hatalom nem szereti emberként látni magát, a festő nem tudja nem emberként látni a hatalmat, és beleteszi a pimaszságát: ezek vagytok – és a kép sarkába, hogy fokozza, odafest egy kutyát).
Végtére is csak egy vén csavargó, akit tessék-lássék befogad a szegénynegyed, fesse a nyomort, ha nincs jobb dolga, vagy menjen arrébb, egyremegy. Milyen foka kell a bölcsességnek ahhoz, hogy az ember keze alól, akármi is történik vele, kiragyogjon az, ami szép?
A nők: a nevető Saskia, Danae és és a rémült – vagy inkább kacér? – Zsuzsanna meg a vének, Hendrickje, és az öreg koldusasszony (az egyik legszebb képe, az Ermitázsban, csak az nem világos, hogy került oda), csúf és egyszerű németalföldi asszonyok – az öröklétben.
Önarcképek, sorban, törik az arca a pimasz fiatal Rembrandttól a középkorú ráncosodó gazemberen át az öreg prófétáig, csak a szeme, az ugyanolyan, és az Isten minden ilyen tekintetért megbocsát valamit.
(A mesterrel, ha ráér, amúgy is együtt fröccsözik).
Mindezt alig néhány színnel, kevesebb mint hatvan év alatt. Rembrandt. Beszélünk róla, pedig van, amire nincsenek szavak.
Talán ezért kell festeni.

Rembrandt-retrospektív, Bécs, Albertina, március 26-június 27.)