Nem arról az íróról beszélek, akinek a neve hallatán ilyen vagy olyan vélemény röppen a levegőbe. Mégcsak nem is a szépíróról, akitől már nem vehető el a halhatatlanság. Most egy emberről kell szólnom, akivel nemrégen találkoztam. Arról a különleges életéről vallok, ami nem olvasható a mostanában megjelenő életrajzban, amelynek nem sok valóságíze van.
A Charley hurrikán előtti hetekben meglátogattam a Czegei Wass család archívumát. Egy háromszintes családi ház roskadásig tele könyvekkel és kéziratokkal. Ez így van rendjén, nincs ebben semmi meglepő. Talán inkább áhitatkeltő volt a hely. Mintha az író lelkéből itt maradt volna egy jókora szelet és ott lebegett volna a levegőben. Valami sokkal inkább meglepett – és még ma is hatása alatt tart. Több ezer fényképet néztünk át, hogy egy készülő könyvhöz a legmegfelelőbbeket kiválasszuk. Megfakult képeken az ezerarcú Erdély, a gyermekkor mesés színhelyei, a szentgothárdi kastély kertje és a korabeli vadászatok jelenetei láthatók, és persze marosvécsi csoportképek. Aztán a németországi évekből családi képek sokasága. Végül sok száz fénykép az ohiói és floridai éveket örökíti meg. A múlt egy-egy feledhetetlen pillanatai. Egyik szebb, mint a másik – ahogy a fiak felcseperednek, ahogy az írót a magyar közösségek egy-egy csoportja körülveszi. Ami leginkább feltűnt: a népes családról rengeteg felvétel van. Csoportképek a kertben, az asztal körül, a templom előtt, a családtagok erdei kiránduláson, a férfiak puskával vagy horgászbottal a kézben. Családi események, látogatások emlékei az unokák, majd a dédunokák növekvő táborával.
Egyik levelében humorosan örökíti meg az író ezt az életképet: „Harmincketten gyülekeztünk egybe Jézus születését s egymás iránti szeretetünket ünnepelni. Micsoda karácsony volt! A hét dédunoka egy teljes héten át fáradhatatlanul győzte a lármát s olyan felfordulás volt, hogy azt se tudtuk jövünk-e vagy megyünk? Újév teltével napokba került míg megleltük magunkat s otthonunkba visszatérhetett a munkára való csönd és békesség.” (Megkésett köszönetmondás, kézirat, 1983.) Kicsit korábbi időben a húsvétot szintén a népes családi körben ülték meg, a lakelandi református templom néhány padsorát betöltve. Az akkori lelkipásztor ezt a beszámolót írta a jeles családi alkalomról: „A Jordán folyó vizével kereszteltük meg Czegei Wass Albert gróf, kiváló amerikai magyar költó-írónk két fiának (Huba és Géza) gyermekeit s Huba feleségét templomunkban. Hat évvel ezelőtt elődöm Nt. Novák Lajos eskette Wass Hubát amerikai feleségével templomunkban. Azóta megjárta Vietnámot. Amerikai hadseregünk hivatásos tisztje lett. Ez évben, már mint őrnagy, az amerikai katonai akadémia (West Point) tanára volt, amikor írt és arra kért, hogy két gyermekét s feleségét templomunka szeretné megkereszteltetni, – ahol esküdtek is. Öcsse, Géza a gainesville-i egyetem erdészeti tanára, szintén arra kérte, hogy az ő kisfiát is aznap kereszteljük meg (később öccsük Miklós és az író neveltlánya Anne is ott kereszteltette leányát – a szerk.) A nagy rokonságú s szerteszét ágazott Wass-család 33 tagja volt együtt aznap templomunkban. A keresztség szolgálata után az egész gyülekezet együtt vett úrvacsorát a Wass-család tagjaival. Utána egyházunk asszonyai igen kedves közebédre, valódi „keresztelési lakomára” hívták meg az ünneplőket. Feledhetetlenül megható volt ez a találkozás. Wass Albert gróf ősei Erdély-i Magyar Református Egyházunk főgondnokai voltak. Ő maga külföldre bujdosott magyar írónk egyik legkiválóbbja. Úgy ő, mint fiai, bárhová sodorná is őket az élet, mindig jó magyarok s testvéreink maradnak. Wass Albert kis gyülekezetünk tagja, dacára annak, hogy templomunktól 125 mérföldre lakik.” (Balogh István lelkész: Beszámoló, Bethlen Naptár, 1976, 291-292.)
Mostanában levelekkel lep meg a Wass család. Többnyire személyes emlékezések és vallomások érkeznek. Csak töredékeket idézek belőlük. „Papit mindig meg lehetett találni – és mindig jelen volt az életemben amióta megszülettem a halála napjáig. Papi tanított meg halászni és flörtölni. Tőle tanultam, hogy kell figyelni a neszekre és hogy kell hangtalanul járni az erdőben. Arra is ő tanított, hogy az időseket és gyengéket védeni kell. Belém plántálta a természet szeretetét, az élet és halál tiszteletét. Tőle tanultam azt is, hogy a szabadság nem olyasmi, ami csak úgy magától adatik. Mivel nem mindenkinek a kiváltsága, ezért úgy kell tekinteni, mint egy legbecsesebb kincset. Ő volt az egyik legnagyszerűbb ember, akit az életben ismertem. Áldottnak vallom magamat, hogy az életem része volt.” (Suzi Sanborn, az író unokájának levele: Papi, 2004. augusztus 17.)
Az író neveltlánya, Anne ezt írta: „Kezdetben nehezen fogadtam el úgy, mint apám helyett apámat, de hamar közel került mindannyiunkhoz. Boldog vagyok, hogy ismerhettem és megoszthattam velük az életet. Amikor a könyvkiadás elkezdődött, Papi és anyám sok ezer mérföldet utaztak az Egyesült Államokban és Kanadában. Legtöbbször lányom Suzi is velük ment. Gyakran elkísérte őket Géza és Miklós, valamint fiaim Michael, Jack és Kirk.
Soha nem felejtem el azt az utat, amikor a magyar közösséget meglátogattuk Torontóban és Montreálban. Mindenütt olyan szeretettel fogadták Papit, hogy nem győztünk csodálkozni.
Sokat énekeltünk az úton. De ha csak tehettük, kértük, hogy meséljen. Amikor Vancouver mellett a hegyek között táboroztunk, a fiúkat megtanította arra, hogy a gyors pisztrángokat hogy kell megfogni. Minden nap sülthalat reggeliztünk és élveztük a vadon romantikáját meg a halászat kalandját.” (Anne Sanborn Atzél, Emlékeim Papiról 2004. augusztus 3-5.)
Az író egyik fia leírta édesapja utolsó hét évének történetét. Mindössze néhány mondat hadd álljon itt belőle, ami az ismeretlen Wass Albert képek bizonyságát erősíti:
„A legemlékezetesebb vadászatok a George tó mellett folytak. Az utolsó ilyen emlék 1991-hez köthető. Ekkor apám már a 83. évét taposta, de még mindig képes volt arra, hogy ő vezesse a csapatot. A vadászatot nem az ölés kedvéért, hanem az erdők békességes csendjéért szerette. A napfelkeltét, a madarak hajnali énekét, a köd felszállását, ahogy fától fáig nyomultunk, ahogy a nap sugarai a fák ágain keresztül világítottak, a hajnali harmatos füvet – szemmel láthatóan élvezte. Sajnos ennek a meghitt közös kalandnak végeszakadt. Nem vihettük ki többet apát a kedvenc erdőibe, a vadonba. Új felesége Mary kívánalmainak kellett eleget tennie és azt mondhatom, hogy a családdal való kapcsolata is ennek áldozatul esett. Mary kinyilvánította már a kezdetben azt az állítását, hogy apa soha nem szerette a gyerekeket és nem kívánja, hogy családi együttléteken ott legyen a nagy gyereksereg. Azelőtt csak egy telefonhívás elég volt és megjelentünk. Most ha felhívtuk őket, Mary legtöbbször arra hivatkozott, hogy papi fáradt. És ha mégis elmentünk, legfeljebb rövid ideig beszélhettünk papival, de a gyerekeink meg voltak fosztva a régi meghitt együttlétektől, amikor hallgatták nagyapjuk híres történeteit – télen a kandalló körül, nyáron a kis medencét körülülve.” (Czegei Wass Géza: Wass Albert utolsó hét éve, emlékirat, 1998. március.)
Ez tűnt fel legjobban. Nincs egyetlen csoportos családi kép azokból az évekből, amikor Mary lett a ház asszonya. A képeken az író arcáról eltűnt a mosoly. Minden szép és örömteli együttlét megszakad az 1990-es évekre, kevesebb lett a nagy családi ünnep. Az öregkori betegségek, gyengeségek, de különösen az önző új feleség megrontotta az addigi hangulatos idillt. Nemcsak a család, de a barátok is ki voltak tiltva a házból. Minden emlék, ami Elizabeth-re és a közös boldog családi életre emlékeztetett – száműzve volt a házból. Egy ember élete alkonyra fordult. Szomorú tragédiát sejtetnek a változások. Ez mind le van írva az emlékiratokban. Olyan kifejező ezekből egy életkép:
„A családhoz tartoztak mindig a kutyák. Ahogy papi mondta: abból ítélheted meg egy ember jellemét, ahogyan a kutyája viszonyul hozzá. Most olyan furcsán esett a látvány: utolsó kutyája, Pajtás a bejárat előtt árván hasalt. Ezt csak az érti, aki tudta, hogy azelőtt más volt a helyzet az Astorville-i házban. A kutya csak akkor hasalt a teraszon, ha a gazdája is ott tartózkodott és a lábainál hevert. Mi ehhez voltunk szokva: a kedvenc kutya a gazdája mellett telepedett le, nem pedig kirúgva a ház elé. Ugyanez történt papi macskájával is: Impy kivert macska lett, aki azelőtt papi ölében heverészett.” (Czegei Wass Géza)
Nagyon szívhez szóló részleteket lehetne még idézni. Ennek az írásnak nem célja a még ki nem adott művek feltárása. Annak is eljön az ideje. Most csupán az a fontos szándék vezetett, hogy színesebb és hitelesebb képet adjak az emberről, akit körülvett családja szeretete és aki nagyon szerette a családját. Aki mást állít, az alaptalanul és egyoldalúan próbálja beállítani a dolgokat. Ezt határozottan kijelentem, mert nem másodkézből vett információkat tudok. És nem csupán az író depressziós pillanataiban papírra vetett bizalmas közlésekre hagyatkozok. Ő maga mondta nevelt lányának, hogy minden leírt panaszát már másnap megbánta. És azt soha nem feltételezte volna, hogy kúfárlelkű könyvkalandorok egy évtized múlva kinyomtatják és az író családja ellen véres kardként meglobogtatják. Méltatlan képet adnak ezzel az íróról, akit nem ismernek jól, ezért nem ismertetnek jól.
Egy ember világa a családja vallomásai tükrében is meglátható. A Wass család őszinte összetartása az apjukhoz való ragaszkodás jele még ma is. A magvetése aratásának ezer jelét hamarabb láttam, mint az árulkodó dokumentumokat a sok tucat fényképen, és meg vagyok győződve, hogy szebb családi életet nem kívánt az író magának, mint ami körülvette. Az utolsó évek traumáit nehéz kitörölni a lélek redői közül. Viszont felemelő az a tudat, amit az író egész családja hordoz és egy emberként kifejez: ott van papi, ahova vágyott, ahol szeretett lenni. És csak szeretet veszi körül. Többé semmi és senki nem választhatja el őt azoktól, akiket szeretett és akik szerették és szeretik.
origo.hu
Menczer: Veszélyben vannak a közösen, nehezen és sok munkával elért eredményeink
