Washington blog 1.: Isten, lőfegyverek és melegházasság

Az elnökválasztási kampánynak végül nem az lett a fő témája, hogy hogyan lehetne hazahozni az amerikai srácokat Irakból. Sok választó fog az alapján dönteni, hogy melyik jelölt garantálta a fegyvertartás szabadságát, melyik adna azonos jogokat a homoszexuálisoknak. A kisvárosi Amerika vagy a mezőgazdaság nem volt fontos egyik politikusnak sem.

Október 24.
Út Washingtonba, avagy az amerikai húsvágó bárd

A Budapest–London járaton idős amerikai házaspár. Kelet-Európai körútjukról tartanak vissza az Államokba. Nem ez volt az első turistalátogatásuk a „volt kommunista blokkban”: háromszor tértek ide vissza az elmúlt hat évben. Lelkesen mesélik, mennyit változott, mennyit fejlődött Prága, Ljubjana.
Budapestről szemérmesen hallgatnak.
Kerry vagy Bush?- teszem fel a kérdést, hogy másra tereljem a szót.
Az asszony, aki egyébként antik porcelánnal foglalkozik otthon Marylandben, kisebbfajta családi viszályról számol be:
Ő Kerryre szavaz, ám biztos, hogy kitalálna valamit, hogy férjét távol tartsa a szavazóhelyiségtől, ha Maryland ún. „csatatér” állam lenne, ahol a két elnökjelölt fej fej mellett van a közvélemény-kutatók táblázataiban. A mai New York Times tizenegy ilyen államot sorol fel, közölük Florida, Ohio és Pennsylvania a legjelentősebbbek. Maryland azonban biztos demokrata bázisnak tűnik, így nincs miért aggódni, hiszen a férj – aki republikánus szavazó – nem sok vizet fog zavarni.
Amerika talán a polgárháború óta soha nem volt ennyire megosztott politikiailag, mint most a 2004-es választások előtt. (2002 óta persze mi magyarok nagyon is jól ismerjük, milyen az, amikor a politika nemcsak a köztereken, hanem a munkahelyeken, sőt a családon belül is frontvonalakat húz.)
Ahogy Robert Reich, Bill Cinton egykori munkaügyi minisztere fogalmaz a brit New Statesman című baloldali hetilapban, amely már a londoni Heathrow-n kerül a kezembe: két eltérő temperamentum most úgy szabja ketté az Egyesült Államokat-t, „mint a húsvágó bárd”.
És felejtsük el Irakot. Felejtsük el egy pillantra Kerryt és Busht is. Ami Reich szerint most számít (és ezzel a véleményével egyáltalán nincsen egyedül): Isten, a melegek és a lőfegyverek. Valahogy ebben a sorrendben. A hetvenes nyolcvanas évek kulturális háborúja tetőzni látszik, egyik oldalon a Bibliát lobogtató fundamentalisták, akik még mindig Darwinnal hadakoznak, igaz, kicsit hatékonyabban, mint elődeik. A másik oldalon az ún. liberálisok, akik a melegek közötti házasság ügyének előmozdítását tartják elsőrendű feladatuknak. Fontosabb, mit mond a jelölt az abortuszról, mint a nyugdíjrendszer reformjáról, mint a vidéket ellehetetlenítő, iparosodó mezőgazdaságról, a kisvárosi Amerikát kikezdő outsourcingról. A kampány inkább arról szól(t), ki mit csinált Vitnamban, ki lesz a jobb „főparancsnok”, és nem pedig arról, hogyan lehet a fiúkat hazahozni Irakból.
Mert hogy ezt Kerry sem ígéri.
Ahmed, a pakisztáni taxisofőr, aki a washingtoni Dulles reptérről visz szálláshelyemre, Kerryre szavaz. No nem azért, mert attól jobb lesz Pakisztánnak. Ahmedet ez annyira már nem érdekli. Nem is azért, mert rajongana a liberális értékrendért (miután rákérdezek, elmondja, már itt született lányának – régi pakisztáni szokás szerint – a szülők kerestek és találtak pakisztáni férjet). Hanem mert úgy látja, Kerry végre az itthoni dolgokkal is foglalkozik majd egy kicsit a külpolitika mellett. Az olyan szavazókkal, mint amilyen ő is.
Legalábbis a taxisok itt ezt tudni vélik.