Az ókor szerelmesei a Médeát vagy az Oidipusz királyt megtekintve kedvenc alapműveiket kapják modern felfogásban, míg a Máté evangéliuma a Bibliai történetet hozza, lecsupaszítva. A szociális érzékenység jegyében fogant Mamma Roma megint más világ. (Ám ha jobban belegondolunk,nem is annyira más.) Most a nagy trilógia jött ki DVD-n: a Canterbury mesék, a Dekameron és a Salo, avagy Sodoma 120 napja. Szerény véleményem szerint ez utóbbi mintegy alkonyi erekcióként emelkedik ki a hármas mezőnyből.
1944-ben az olaszországi Salóban néhány fasiszta megalakította a köztársaságot, és elkeseredetten elbarikádozta magát. Pasolini e történeti tényből bontja ki Sade-parafrázisát. Egy lefoglalt nagypolgári villába beveszi magát a négy várúr: a bankár, a gróf, a bíró és a püspök, hogy a foglyul ejtett lányokon és fiúkon mindent kipróbáljon, amit csak lehet. Az urak foglalkozása mélyen emblematikus. A pénz, az arisztokrácia, a jog és a vallás: az államhatalom gyűlölt alappillérei (ne feledjük: Pasolini anarcho-kommunista volt).
A politikai pamflet mint alapképlet jól megágyaz a lassan kifejlő szép, filozofikus gondolatnak. Az életük utolsó napjait élő hatalmasok a káoszból világot teremtenek: olyan szakrális teret hoznak létre, amelyben talán istenek lehetnek. Életük utolsó 120 napján megpróbálják megteremteni az új rendet. (A fentebb említett ókorszeretők halmaza is nyugodtan rámozdulhat a műre, hiszen az Platón-parafrázisként is felfogható.) Ha elemelkedünk minden földi törvénytől, talán transzcendens szférákba szárnyalhatunk. Erre tesznek kísérletet a perverzió egyre mélyülő bugyrain keresztül az urak. Közben Nietzschét idézik, nem véletlenül. A hatalom akarása a végső realitás. Erre épül a Salói/Sodomai Köztársaság.
A film háromsága az Isteni színjátékra hajaz: A mániák köre, A szar köre, A vér köre. Egyre ösztönibb ellenérzéseket piszkál föl bennünk a történet. Mélyülő út ez, hiszen ahogy a márki mondja: „...a földön a legnagyszerűbb bűn is csak nyomorúságos bűntett lehet, amely a libertnust pirulásra készteti; egy sincs köztünk, aki ne érezne szégyent bűnei középszerűsége miatt, és ne vágyakozna olyanra, amely nagyszerűbb minden elkövethető bűnnél. De bármit teszünk, az csak halvány képmása annak, amit elérni szeretnénk”.
A léggömb fölereszkedett, de ahogy közeledik az ég, úgy ritkul a levegő. A meghaladni kívánt világtól távolodva csak a semmi húzása lesz egyre fojtóbb. A halál szele fúj. Az államalapító négy fasiszta titkon érzi, hogy nincs a perverziónak, a szadizmusnak, a szabadságnak olyan foka, amely a remélt kielégülést meghozhatná. Hiába fokozzák a tempót az őrületig, hiába egyre parttalanabb az erőszak. A szétnyíló partok között csak a kárhozat özönvize dagad. Ha a hatalom akarása a „végső realitás”, akkor az ember nem szabadságra született lény.
A vér körébe akkor lépünk be, amikor a négy úr kivégzi az áldozatokat. A kísérletnek vége, a szellemi kaland halott. Letelt a százhúsz nap, a Köztársaság a végére ért. A holttestek között tébláboló urak nem istenültek. Épp ellenkezőleg. Az ég rájuk sötétedett, mert a teória hibás volt. Kant etikai piramisa megfordíthatatlan: a szabadság csakis a jón keresztül érhető el, a totális rossz egészen máshova visz. Már az urak is érzik. Nincs más hátra, utoljára még kiürítik heréiket, és nyom nélkül tűnnek el.
origo.hu
Magyar Péter néppárti képviselőtársa beismerte, hogy a Tisza Párt határozottan Ukrajna-párti
