– Mikor tudta meg, hogy a Before Dawn indul az Arany Pálmáért?
– Még le sem járt a nevezési határidő, amikor értesítettek, hogy azonnali és egyöntetű döntés született: a film bejutott a cannes-i fesztiválra.
– Nem véletlenül jutalmazták Kenyeres Bálintot a 36. Magyar Filmszemlén a legjobb kisfilmért járó rendezői díjjal.
– Ne feledkezzünk meg a film operatőréről, Erdély Mátyásról sem, aki pedig a legjobb operatőrnek járó jutalmat kapta. Pedig rövidfilmes kategóriában nem szoktak ilyen díjat kiadni, talán ez volt az első alkalom.
– Fiatal kora ellenére már jó néhány elismerésben részesült. Reménykedett benne, hogy a magyarokhoz hasonlóan a franciák tetszését is elnyeri a film?
– Általában nem reménykedem... Örülök, ha mások is értékelik a munkámat, és elfogadom, hogy miután a film végleges kópiája elkészült, nekem már úgy sincs semmiféle befolyásom a közönségre.
– Úgy hallottam, kezdetben filozófusnak készült.
– Három évig jártam az Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsészkarára, de már akkor tudtam, hogy később filmezéssel szeretnék foglalkozni. A filozófia szak nagyon jó volt például arra, hogy elsajátíthassam a viszonylag tiszta, rendszerezett gondolkodásra való képességet. Nemcsak filozófiára jártam, hanem – szintén a bölcsészkaron – filmelmélet és filmtörténet programra is, ahol – a magyar iskolarendszeren belül először – rengeteget tanultam, ráadásul egy nagyszerű közösségnek lehettem a tagja, jó néhány meghatározó, ma is élő barátságot kötöttem ott. Amikor felvettek a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, elbúcsúztam a bölcsészkartól. Jelenleg utolsó éves rendező szakos hallgató vagyok, talán a Before Dawn lesz a diplomafilmem.
– Nem csak rendez, színészként is láthattuk már néhány filmben. Például Fliegauf Benedek két egészestés mozijában, a Rengetegben és a Dealerben.
– Én ezekben a filmekben csak szereplőként, nem pedig színészként vagyok jelen. Segítek a barátaimnak, ha hívnak, közben pedig rengeteget tanulok a filmkészítésről.
– A rendezőnek magának is tudnia kell játszani?
– A rendezőnek elsősorban a rendezéshez kell értenie, de az sem baj, ha a színészekkel is tud bánni.
– Hogyan kell bánni a színészekkel?
– Erre nincs szabály. A végeredmény a lényeg, ami, – ha jó – igazolja a módszert.
– Csak angol címe van a Before Dawnnak? (A Before Dawn magyarul annyit tesz: hajnal előtt.)
– Sajnos, csak egy kópiára volt elegendő pénzünk. Ezért döntenünk kellett, hogy magyar vagy angol nyelvű főcímet válasszunk. Mivel nagyon valószínű volt, hogy a film előbb fog külföldön fesztiválokon szerepelni, mint itthon, az idegen nyelvű verzió mellett döntöttünk. Egy kisfilm esetében általában valamilyen jelentős külhoni elismerés szükséges ahhoz, hogy a hazai mozik is vetíteni kezdjék. Ez a Cannes-i meghívással bekövetkezett, remélem nemsokára magyar címet is kap a Before Dawn.
– Eddig kisfilmeket készített. Ez a műfaj áll a legközelebb Önhöz?
– Inkább eddig erre volt lehetőségem. Rengeteg egészestés filmtervem van. Remélem, nemsokára elkészíthetem az elsőt.
– Egy rövidfilm általában nem tart tovább tíz-tizenöt percnél. Hogyan lehet ilyen rövid idő alatt hatásosan elmondani, megjeleníteni egy történetet?
– A műfaj és az időtartam általában egyetlen széles gesztust engedélyez. A viszonylag szűkre szabott idő és a szerkezeti korlátok miatt másra nincs mód. Kis film – kis szerkezet. Ám ezeken a megkötéseken belül a rendező szabadon használhatja a fantáziáját. A magam részéről arra törekszem hogy erős atmoszférát teremtve, végtelenül egyszerű, lehetőleg valamilyen archetipikus helyzetet dolgozzak fel, minél többet bízva a képre és a lehető legkevesebbet a dialógusokra.
– A Before Dawn olyan sokat szenvedett, üldözött emberek életébe enged bepillantást, akik a törvény ellenében próbálják ígéretesebb helyen újrakezdeni az életüket. Miért éppen ez a téma ragadta meg a fantáziáját?
– Egy operatőr barátommal, Réder Györggyel gondolkodtunk néhány évvel ezelőtt egy nagyobb lélegzetű játékfilmről. Ennek a kezdő képsorai némileg emlékeztettek volna a Before Dawnéra. Azonos lett volna a helyszín: a búzamező, a középpontban egy menekültekkel teli konténer, amelyet napokon át – negyven fokban, esőben, szélben, éjszakában – magára hagynak. Végül az összes szerencsétlen ott – a vasbörtönbe zárva – pusztul el. Az eredeti filmtervből, aztán nem lett semmi, ám a kezdő jelenet ritmusa, atmoszférája megmaradt az emlékezetemben. Egyszer csak „beugrott” a befejezés is, és rájöttem, hogy ez egy önálló rövidfilm, amit talán érdemes lenne elkészíteni.
– Hol talált rá a gyönyőrűen hullámzó búzamezőre?
– Két-három hónapon keresztül kerestük a megfelelő helyszínt. Az országnak szinte minden természetvédelmi területén, erdészetében jártunk, nem volt olyan mező, amit ne láttam volna. Végül a Budapesttől harmincöt kilométerre levő, Tinnye község melletti dimbes-dombos tájra esett a választásunk.
– Kik alkotják a jórészt statisztákból álló szereplőgárdát?
– Moszkva téri feketemunkások, hajléktalanok, menekülttáborok lakói. Több hónapig tartó válogatás során leltünk rá az elképzeléseinknek megfelelő, autentikus figurákra. Ázsiai szereplőket is kerestünk a kínai piacon, sikertelenül. Nekik jobban megéri a standjuknál maradni. A szereplőgárda másik részét a katonákat, rendőrőket alakító kaszkadőr csapat alkotta.
– Mennyi ideig tartott a forgatás?
– Két napra volt elegendő pénzünk. Az eredeti elképzelés szerinti fényviszonyok naponta kétszer, napfelkelte előtt, és közvetlenül naplemente után fordulnak elő a szabadban. Mivel, egy-egy ilyen, az angolszász szakterminológiában beszédesen “magic hour” -nak nevezett időszak nagyjából húsz percig tart, (vagyis egyáltalán nem egy órán át) sok időnk nem volt a felvételek elkészítésére. Végül két este folyamán vettük fel a filmet, előtte természetesen egész nap próbáltunk. Megjegyzem, egy ilyen kaliberű jelenet forgatása rendes ütemben, minimum egy hétig tart.
– Soha nem értettem, mi az oka annak, hogy a külföldi fesztiválok rangosabbnál rangosabb díjaival kitüntetett magyar filmekre itthon alig kíváncsi valaki.
– Ha én meg tudnám mondani, a közönség mire kíváncsi, akkor amellett, hogy rendezőként bütykölgetek a saját kis opuszaimon, producerként, gyártanám a sikerfilmeket, és jól meggazdagodnék. De mivel nem tudom megmondani, és nem is nagyon hiszek az ilyen jellegű gondolkodásban, egyrészt, mert aki ennek a felfogásnak a híve, annak is jó, ha tízből egyszer bejön a számítása, de leginkább azért, mert az átélt, őszinte, nem pedig a kereskedelmi szempontoknak alárendelt filmkészítésben hiszek. Tehát maradok a kaptafánál, és csinálom azt, amire a személyiségem predesztinál. Szerencsére az Európában élő közmegyezés alapján a nemzeti filmgyártás nem szolgáltatható ki a piac törvényeinek, mert a nemzeti, azon túl az európai kultúra stratégiailag fontos része, és mint ilyen, támogatandó. Amíg ez a kultúrpolitika, hozzáállás – vagy nevezzük ahogy akarjuk – nem változik, addig, nekünk filmeseknek, az egyetlen szempontunk az őszinteség kell, hogy legyen. Ha tehetséges emberek őszintén és szenvedéllyel csinálnak filmet, és igyekeznek a lehető legkisebb kárt tenni embertársaikban, abból nagy baj nem lehet. A filmtörvénnyel és a filmfinanszírozás normalizálásával az utóbbi két évben Magyarországon is kedvező változás vette kezdetét, nem véletlen, hogy idén négy magyar film is szerepel – így vagy úgy – Cannes-ban. Ez a folyamat most, sajnos, megtorpanni látszik. Nagyon remélem, hogy csak átmeneti zavarról van szó, máskülönben az egyre gyakrabban emlegetett “magyar új hullám” eltűnhet a színről. Pedig látva az utóbbi évek eredményeit, nagy kár lenne értük... Nagy kár lenne értünk.
– Mit fog csinálni, ha hazajön Cannes-ból?
– Igyekszem minél hamarabb hozzákezdeni a következő rövid- és az első egészestés filmem forgatásához.
origo.hu
Szalay-Bobrovniczky Kristóf: Szégyen amit művelnek!
