A Der Spiegel című baloldali hírmagazinban Henryk M. Broder Az idiotizmus fehér szalagja címmel ír vitriolos cikket a mai Live8 jótékonysági koncert haszonélvezőiről.
Minden a kis matricákkal kezdődött, melyeket a lakóközösségek bejárataira lehetett felragasztani, demonstrálandó az ott élők haladó szemléletét anélkül, hogy az illetőknek egy lépést is kellett volna tenniük: „Atommentes övezet” állt a matricán.
Azután jöttek az állatbarátok kitűzői: „Én az állatok miatt is fékezek”. A német egységet követően kialakult egy új tiltakozási kultúra. A bőrfejűek a „nemzeti értelemben felszabadított övezeteket” kívántak létrehozni, a másik oldalon a jó németek kéz a kézben élő láncokat hoztak létre azért, hogy az idegenellenesség ellen tiltakozzanak. Voltak napok, amikor Berchtesgaden és Flensburg között alig lehetett az utcára menni, mert mindenütt feltartóztatták az embereket az élő láncok.
Az első iraki háború is növelte az e tekintetben alkalmazott kreativitást. Amikor az amerikai bombázók az iraki célok ellen repültek, a béke német barátai fehér lepedőket lógattak a balkonjaikra, hogy még véletlenül se találják el őket. Az individualisták lehetőségeit kiegészítette a számos figyelmet felhívő őrség: böjtöltek a békéért, vedeltek a békéért és dudálták a háború ellen. S most éppen a szegénység van soron. Most azt kell elüldözni, s az a mód ahogyan annak történnie kell az is emlékeztet az idegenellenesség elleni emberláncra és a bombázások elleni lepedőkre.
Július 2-án „Németország leghosszabb fehér szalagja” fog Wetzlarban kígyózni. A „szegénység elleni akcióban” az első nemzetközi „fehér szalag napon” százszámra fognak zászlókat és lepedőket összecsomózni, hogy felhívják a figyelmet arra, naponta 24 ezer ember hal meg éhség és alultápláltság következtében. Nem csak Wetzlarban, ahol a „Te hangod a szegénység ellen” akciószövetség székel, hanem mindenütt Németországban szalagok fognak kígyózni szeptember 10-én a második „fehér szalag napon”, ezeket Berlinben egy szuperhosszú szalaggá kötik majd össze.
Július 2-a és szeptember 10. között 70 nap fog eltelni. Ebben az időben, ha a 24 ezres szám stimmel, 1.680.000-n halnak majd éhen függetlenül attól, hogy az aktivisták összekötik-e a szegénység elleni akciójuk során a fehér szalagokat, vagy napszúrásra tesznek szert valamelyik strandon, vagy minden este fejedelmien vacsoráznak. Függetlenül attól, hogy mit tesznek – ellentétben az éhezőkkel, akiken állítólag segíteni szeretnének – nem csak jóllakottan fekhetnek le, de azzal a kellemes érzéssel vonulhatnak nyugalomba: ismét tettek valamit a világban létező szükség ellen. Az egész gyakorlatot akár úgy is lehetne nevezni: „Kenyeret a világnak, de a vaj itt marad!” vagy: „Az idiotizmus fehér szalagja”.
A szegénység elleni akció menetrendjének egyik legfontosabb pontja a harmadik világ országai esetében az adósságok elengedése. Némileg zavaró, hogy erről – 37 ország adósságainak elengedéséről – már megállapodtak a G-8-as csoport országainak pénzügyminiszterei. Amiről azonban nem csak Wetzlarban nem beszélnek, az a tény, hogy az adósság elengedés nem annyit jelent, hogy egyszerűen törlik ezen országok adósságait. Hanem azt, hogy a G-8 országok kötelezettséget vállalnak arra, hogy magukra vállalják a törlesztést és a kamatfizetést. Mennyire fognak majd örülni a német adófizetők, amikor megtudják, hogy 2015-ig csak eme gesztus miatt majd egymilliárd euró extra kiadással kell számolniuk.
Nehéz pontosan megmondani ki használ ki kicsodát, valószínűleg egy kölcsönös haszonnal kecsegtető üzletről van szó. Bono a U2-ból felkeresi az EU bizottságának elnökét, Jose Manuel Barrosot Brüsszelben és felszólítja őt, hogy „növeljék érezhetően a világ legszegényebbjeinek nyújtott támogatást”. Barroso szakít időt Bonóra és együtt fényképezteti magát az énekessel. Majd egy fotó járja be a világot, melyben a zenész és az EU menedzser látható, amint vidáman és elkötelezetten az éhezők ügye iránt mosolyognak a fényképészek kameráiba. S a történet abban a néhány szóban összefoglalható „Bono harcol a szegényekért”.
Ezt amúgy sokan csinálják, majd minden sztár és csillagocska Britney Spearstől Jeanette Biedermannig, Steven Spielbergtől Veronika Ferresig legalább egy alapítványt létrehozott már a harmadik világ éhező gyermekeiért, vagy egy jótékonysági szervezet megbízásából utazgat időnként valamelyik válságövezetbe. Bármit is tesznek a show-business mozgékony szociális munkásai, abban egyetértenek: Főként Afrikában halnak meg az emberek AIDS-ben, a szárazság és éhínség következtében „mert túlzottan szegények”. (Bob Geldof)
Pedig minden közgazdász, aki a fejlődő országokkal foglalkozik, állítja: nincs jelentősége annak, hogy mekkora segélyeket kapnak az érintett országok, sokkal fontosabb, miként kormányozzák az érintett államot, mekkora a korrupció, s a kormány csak saját hasznára üzletel, vagy lehetővé teszi a szabad kereskedelmet.
Totalitárius államokban, melyek egymás ellen háborúznak, vagy állandó polgárháborúban élnek, az adományok pontosan az ellenkező hatást érik el. Lehetővé teszik a kormányok számára, hogy az ország forrásait a fegyveres harcra fordítsák, miközben a lakosságot majd csak ellátják a külföldi segélyszervezetek. Ez legfeljebb a meglévő helyzet bebetonozásához vezet.
Ha Bono és társai valóban az éhezőkön és elnyomottakon kívánna segíteni, akkor mindent arra kellene feltenniük, hogy Live 8 koncertjüket a szudáni Darfourban, vagy éppen Hararéban Zimbabwe fővárosában rendezzék meg. Ahol Robert Mugabe kormányoz és országát szilárd határozottsággal vezeti a csőd felé. Miután a fehér farmerek földjeit elvette – amitől a fekete földművesek helyzete semmivel sem lett jobb – jelenleg a városi ellenzék felszámolásán dolgozik. Mugabe egész városnegyedeket számoltat fel, s utasítására ezreket tartóztatnak le – ami Európában legfeljebb egy fáradt mosolyt váltott ki. Ott tényleg megérné, hogy egy szuper popkoncert felkeltse a világ figyelmét egy olyan országra, mely a saját vezetése által okozott problémák miatt szenved.
De Európa jobban szereti a szimbolikus gesztusokat. Június 12-én tartottak a „gyermekmunka világnapját”, ami éppen úgy nem váltott ki komoly érdeklődést, mint az alvás világnapja, melyet egy héttel később tartottak. A gyermekmunka világnapjának arra, a becslések szerint 180-250 millió gyerekre kellene emlékeztetnie, akik alig valamennyi fizetségért dolgoznak, szörnyű körülmények között, többek között az indiai kőbányákban.
A Németországban felhasznált sírkövek kétharmada Indiából származik. Most egy olyan egyesületet kívánnak létrehozni – élén Norbert Blümmel a Kohl kormány munkaügyi miniszterével – mely azt vizsgálná, hogy a behozott sírkövek elkészítésekor alkalmaztak-e gyermekmunkát. Ez nem lesz könnyű feladat, hiszen csak kevés gyermekmunkás hord magával igazolványt, melyből az életkora kikövetkeztethető lenne.
Az elképzelések szerint a sírkő árának három százalékos felárába kerülne ama igazolás kiállítása, mely hitelesítené gyermekmunka mentesen készült. Ebből a pénzből fizetné az egyesület az ellenőröket, akiknek nem lenne könnyű a feladatuk egy Németországnál kilencszer nagyobb és egymilliárd lakosú országban.
Korábban, mielőtt még művészek és politikai nyugdíjasok kezükbe vették volna a ügyet a fejlesztési politika mottója úgy hangzott; segítséget nyújtani, hogy magukon tudjanak segíteni. Ez ma is igaz. Hiszen a harmadik világ megsegítői akcióikkal leginkább magukon segítenek.
origo.hu
Érkezik az első nagy havazás, mutatjuk hol és mikor
