– Orosz zenészek, angol lányok a nagy sikerű Bolse Vita főszereplői, Eduardo Rózsa Flores, bolíviai-magyar forradalmár a kulcsfigurája a filmszemle nyertes Chiconak, legújabb filmje pedig egy ferences rendi szerzetes mindennapjait mutatja be. Milyen szempontok alapján választja ki a főhőseit?
– Olyan emberek érdekelnek elsősorban, akikben rendkívüli elszántság van arra, hogy megharcolják a maguk ügyét. Akik igazi nagy tétre játszanak. Az ő történeteiket érdemes, olykor muszáj elmesélni.
– Böjte Csabával már korábban is sokat foglalkozott a média, még filmet is forgattak róla.
– Talán az én filmem személyesebb. Engem az érdekelt, hogy ő hogyan csinálja. Úgy gondolom, nem elég elmondani egy dologról, hogy nagyszerű, meg kell tudni mutatni, hogy mitől az. Az teszi hitelessé. Ilyen értelemben működik is a dolog, eddig minden vetítés után azonnal a pénztárcájukhoz nyúltak a nézők. Hozzá kell tennem, nem azzal a szándékkal kezdtem forgatni, hogy kampányfilmet csináljak, de most már nagyon örülök, hogy így alakult. Vannak olyan helyzetek, amikor a filmnél fontosabb az, hogy segíthet az ember.
– Böjte Csaba azt mondta, ha évente egymillióan fizetnének száz
forintot, akkor az összes gyermek ellátása megoldódna. El fog jutni a film egymillió segítőkész emberhez?
– Jó lenne! A Magyar Televízió már vetítette egyszer, küzdök érte, hogy minél nagyobb nyilvánosságot szerezzek a dévai gyerekek ügyének, és legyen egymillió ember, aki látja a filmet. Sajnos, akármilyen kézenfekvő lenne évente száz forint, reklám nélkül nem nagyon adnak az emberek. A cunami károsultjait – a Magyar Televíziónak köszönhetően – milliók segítették. Milyen jó lenne, mondjuk egy televíziós kampány Böjte Csaba gyermekeiért is!
– December 5-e után ugyan ki fog kampányolni egy erdélyi magyar
szerzetes mellett?
– Hogy jön ez ide? Ez nem politikai ügy. A nyomor kellős közepén él sok kis magyar, román, cigány gyerek, és van egy ember, aki, ha a közelükben jár, nem tudja megállni, hogy ne segítsen. Segítenünk kell nekünk is.
– Bár, a szerzetes nyilván nem szereti a televíziós szerepelést, mégis olyan természetesen mozgott a kamerák előtt, mintha világ életében ezt csinálta volna.
– Számára fontosabb a küldetése annál, mint hogy a közelében
ott „alkalmatlankodik” egy egész filmes stáb. Őt olyannyira lefoglalta a saját feladata, hogy amikor visszanézte a filmet, bizonyos jelenetek estében egyáltalán nem emlékezett arra, hogy mi is vele voltunk.
– A filmszemlén a nézők nagyon megrendülten jöttek ki az Utazások egy szerzetessel vetítéseiről.
– Örültem neki, meg egy kicsit váratlanul is ért. Én – hülye fejjel – azt hittem, derűs filmet készítek. Rám nagyobb hatással volt az a derű és életkedv, amellyel Böjte Csaba a munkáját végzi, mint a nyomor, amivel igazán nem először találkoztam életemben. Örülök, hogy az emberek megkönnyezik ezeket a kicsi gyerekeket, de bosszant is, hogy ennyire váratlanul éri őket a szélsőséges nélkülözés látványa. Mindig mondom: nem egzotikum a szegénység! Csak körül kell nézni! Mindenki láthatná, ha akarná. Segíteni kell, nem szörnyülködni!
– Az Utazások egy szerzetessel egyik nagy erényeként emlegetik, hogy nem próbálja idealizálni a dévai történetet.
– Böjte Csabában az a nagyszerű, hogy nincs olyan helyzet, amelyben ne találná meg a módját, hogyan lehet legalább egy kicsit segíteni. Legyen az egy szelet csokoládé, ruha, harminc forint vagy jó szó – mindig lehet mit tenni. Rendkívül ritka az olyan ember, aki bárkit meg tud érinteni a jóságával, a figyelmességével. Ezért kitűnő hős Böjte Csaba. Nem kell idealizálni, elég megmutatni úgy, ahogy van.
– A ferences szerzetes a fantomblokkokban lakó gyermekeken segít. A felnőtteken már nem lehet segíteni?
– Senki nem veheti a vállára a világ sorsát, ám az a törődés, amit a
gyermekek Csaba atyától kapnak, továbbhullámzik. Jártunk például egy roma asszonynál, akinek a kisfia és a kislánya Déván nevelkedik, de szünidőre mindig hazamennek. Rend és tisztaság volt a nyomornegyed kellős közepén levő kis szobában. Az asszony megkínált minket egy pohár vízzel, hogy lássuk, nála a pohár olyan tiszta, abból bárki nyugodtan ihat. Amit a gyerekek a nevelőiktől megtanulnak, azt otthon továbbadják a családjuknak.
– A román állam hogy viszonyul Böjte Csaba missziójához?
– A történetekből az derül ki, hogy ma már nagyon jól. Eleinte, persze voltak konfliktusok, de mára a hatóságok is megértették, hogy milyen fontos dolog az, amivel a szerzetes foglalkozik. Megkapják azt a kevéske állami támogatást, ami minden romániai gyermekotthonnak jár, de ennél is lényegesebb, hogy a többi intézmény, vagy akár a városi rendőr is megkeresi, ha rászoruló gyermekre akad az utcán.
– Az Utazások egy szerzetessel az Ifjúsági, Családügyi, Szociális és Esélyegyenlőségi Minisztérium díját kapta az idei filmszemlén.
Elégedett?
– Persze, hogy elégedett vagyok, a film népszerű volt. Több pótvetítést kellett beiktatni, annyian szerették volna megnézni, és egy díjnak mindig örül az ember.
– Egyetlen dolgot szoktak a mozi hibájául felemlegetni, a befejezést, amely egyértelműen adakozásra szólítja fel a nézőt.
– Igyekszem arról a világról filmet készíteni, amelyben élünk.
Szégyenkezés nélkül vállalom, hogy vannak olyan történetek, amelyek engem arra inspirálnak, hogy megpróbáljak konkrét eszközökkel segíteni. A dévai gyerekek esetében komoly tétről, emberi életekről van szó. Egyébként, pedig nem hinném, hogy „esztétikai hiba”, ha hangsúlyozzuk, elsősorban nem művészeti alkotást lát a néző, hanem egy olyan történetet, amelynek az ügyében neki is tennie kell valamit. Például pénzt küldeni a vásznon látható számlaszámra.
– Érdemes manapság dokumentumfilmet készíteni? A magyar
játékfilmekre sem kíváncsiak az emberek, a dokumentumfilmek
vetítésekor – ha egyáltalán eljutnak a mozikba – pedig kong az
ürességtől a nézőtér.
– Én azért nem látom ilyen sötéten a helyzetet. Nyugat-Európában a
dokumentumfilm műfaja mostanában lett igen népszerű. Mi ezzel is,
mint minden mással, egy kicsit fáziskésében vagyunk, de biztos vagyok abban, hogy jó úton járunk. Nem hiszek a művészfilm-közönségfilm szembenállásában. A kérdés az – műfajtól függetlenül –, hogy sikerül-e a magyar filmnek úgy elmesélnie egy történetet, hogy abból az emberek derűsen magukra ismerjenek. Olyan témákról kell szólniuk, amelyek érdeklik az embereket, olyan nyelven, amelyet szívesen hallgatnak. A mai rendezőknek újra kell teremteniük azt a közönséget, amely úgy érzi, érdemes magyar filmet nézni. Ehhez nem csak harminc év előítéletét kell legyőznünk, hanem azt a bóvli áradatot is, amellyel tele van a média, a „kultúra”.
– Nem jelent hátrányt nőnek lenni egy ilyen férfias pályán, amilyen a filmes szakma?
– Magyarország különleges helyzetben van ebből a szempontból. Sehol máshol nincs ennyi rendezőnő, mint nálunk. A szakma, egyébként meglehetősen szolidáris: akit a művei alapján elfogadnak, az kollégának számít.
– Mivel foglalkozik mostanában?
– Forgatókönyvet írok, nem sokára pedig – remélem – egy kis időre
Moszkvába utazom forgatni.
origo.hu
Bródy János fia takarít, hogy elüsse az időt a kaliforniai börtönben
