Tihanyi Őrs: Kun Béla és Rákosi idején éppúgy nem létezhetett legálisan jobboldali párt, mint ahogyan 1956 után sem. Ezek egypárti diktatúrák voltak, ahol kizárólag egyetlen ember dönthette el, mi az ország érdeke. Akik – többnyire illegálisan – mégis kritizálni próbálták a rendszer működését, azokat az ország ellenségévé nyilvánították, és a legenyhébb esetben is alantas lejárató kampány indult ellenük. Az akkori médiában egyetlen hivatalos vélemény jelenhetett meg, kizárólag a hatalom által szentesített álláspontot hangoztatva. Aki ezzel szembe mert szállni, annak az elhallgattatás volt a sorsa – vagy ennél rosszabb is történhetett. Akik a határon túl éltek, azok ellenségek voltak („magyarul beszélő románok”), a nehezen megtöltött bevásárlókosarat cipelő, egzisztenciáját féltő honi kisembert veszélyeztető tényezők. Anélkül, hogy fölmentenénk a XX. századi magyar történelem bűnös jobboldali korszakait (mert 1945 előtt sajnos akadtak ilyenek is, bár ezekhez a hatvanas években született fideszes generációnak végképp semmi köze nem lehet), mégis el kell gondolkodni azon, hogy vajon miért olyan ismerősek a hatalomgyakorlásnak azok a fent említett eszközei, amelyek Kun Béla vagy Rákosi korszakát jellemezték. Kik a felelősek azért, hogy ezeket a rossz emlékeket az elmúlt esztendőkben politikai értelemben exhumálták? Ki mondta azt, hogy az ellenzék vezetője fogja be a száját? És azt, hogy az országnak nincs is szüksége ellenzékre?
(Magyar Nemzet, 2005. július 27.)
origo.hu
Brutális karambol, lezárták a főutat
