Leépülő ágazat

Ezer sebből vérzik a hazai építőipar: körbetartozások sújtják, nincs megfelelő kormányzati képviselete, kevés a szakmunkás. Az ágazat teljesítményét csupán az autópálya-építések húzzák. A jövőt illetően nem adhat bizakodásra okot, hogy a cégek január-augusztus között összesen 6,7 százalékkal kisebb volumenű új szerződést kötöttek, mint a tavalyi bázisidőszakban.

Komoly problémákkal küzd mind az építőipar, mind az építőanyagipar. Szakmai körökben úgy tartják, hogy az ágazatnak nincs megfelelő kormányzati képviselete. Sokan továbbra is azt hangoztatják, hogy szükség lenne egy önálló döntési jogkörrel rendelkező építésügyi minisztériumra. A terület koordinálására életrehívott Országos Lakás- és Építésügyi Hivatalnak nincs megfelelő mozgástere, eszköze, hogy a kívánt szinten lássa el feladatát. Az ágazat nemcsak a kormányzati tehetetlenséggel küzd, de – egyebek mellett – a körbetartozással is. Tóth István János, az MTA Gazdasági és Vállalkozáselemzési Intézetének ügyvezető igazgatója nemrég egy konferencián azt mondta, hogy az elmúlt egy évben tovább nőtt a kis- és közepes vállalkozások (kkv) körében a körbetartozás, ami súlyos likviditási gondokat okoz e vállalkozói körnél. Hozzátette, hogy a kkv-k 52,9 százaléka azért nem tudott az elmúlt fél évben időben fizetni, mert neki is tartoztak. A leggyakoribb a körbetartozás az építő–és a feldolgozóiparban, ahol a cégek 38-38 százaléka fizetett késedelmesen az elmúlt hat hónapban. A külföldi tulajdonú és az exportra termelő társaságoknál hosszabb fizetési határidővel kell számolniuk a cégeknek, s a tapasztalatok szerint, ha egy cégnél nő a kivitel és csökken a belföldi értékesítés, megnövekednek a fizetési határidők is.
Szakmai szervezetek szerint jelentős arányban az állam és az önkormányzatok is generálói a körbetartozások kialakulásának, azzal, hogy a pénzeket jelentős késéssel fizetik ki az elvégzett munka után a vállalkozóknak. E tekintetben a jövő évben sem számíthatunk kedvező változásra. Parragh László, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara (MKIK) elnöke a minap mutatott rá, hogy az 550 milliárd forint összegű költségvetési maradvány év végi zárolása akár előrehozott megszorításnak is tekinthető, aminek az lesz a következménye, hogy a költségvetési intézmények késve fogják kifizetni szállítóikat, ez pedig növeli a körbetartozásokat. Földi Tamás, a Magyar Építőanyag-ipari Szövetség elnöke úgy látja, nem körbetartozás, hanem tartozási lánc sújtja a szakmát, aminek fő kárvallottjai az építőanyagosok, valamint azok a kisvállalkozások, amelyek nem tartoznak senkinek, s a láncolat végén vannak. Ezért azt javasolják: csak az kaphasson az épületre használatbavételi engedélyt, aki alvállalkozóit, szállítóit rendben kifizette; a ki nem fizetett számlák után az áfát ne lehessen visszaigényelni; készüljön adóslista; a beruházónak pedig igazolnia kelljen pénzügyi fedezetét; továbbá vezessenek be állami garanciájú váltót.
Az építőipar másik komoly problémája, hogy kevés a szakmunkás. A rendszerváltás után ugyanis nemcsak a piaci lehetőségek szűkültek be, de eltűntek a szakmunkások és a betanított munkások is. Az iskolákban pedig csak részben folyik a piac igényeinek megfelelő képzés. A pályáválasztás során – a hivatalos bérek ismeretében – a szülők nem szívesen adják építőipari szakoktató intézetbe csemetéjüket. Csakhogy, a valóságban a végzett szakmunkások jóval többet keresnek, mint ami a számokból kiolvasható. A magyarázat: jelentős mértékű a láthatatlan jövedelmek aránya. Az önfoglalkoztatók nem adnak számlát, az alkalmazottak pedig bérük egy részét zsebbe kapják. Így mindenki jól jár, csakhogy ez nem igaz. Az eltusolt pénzek miatt az állam komoly bevételtől – adók és járulkékok – esik el.
Veszít a munkavállaló is, hiszen ezután a jövedelme után sem táppénzre, sem nyugdíjellátásra nem lesz jogosult. Mivel az ilyen beruházások során – leginkább a magánházas építkezéseknél – nemcsak a bérek nem legálisak, de a munka teljesítése is, a vevő nem kap számlát. Ezáltal kérdéses, hogy a megbízó egy esetleges hiba esetén miként tudja érvényesíteni garanciális és szavatossági igényét. A fekete- és szürkegazdaság elleni hatékony állami fellépésről mindenki beszél, ez azonban a szakszövetségek támogatása mellett sem valósult meg ezidáig.
A szakmunkáshiány megoldása nem egyik napról a másikra valósítható meg. A hiányzó szakemberek pótlása ugyanis legalább három-öt évet venne igénybe, s az „akadály” sikeres leküzdéséhez megfelelő program, a piac és az elkövetkezendő tíz év igényeinek az ismerete szükséges, hogy a képzést a megfelelő irányba vigyék el. A probléma kihatással lehet az uniós pénzek megszerzésére is. A közösség következő pénzügyi időszakában megszerezhető források döntő része az infrastruktúra fejlesztésekbe áramlik, áramolhat. Vagyis az építőipar lesz az a „tölcsér” amin keresztül a pénzek az országba folyhatnak, illetve rossz esetben csordogálhatnak. Elképzelni is ilyesztő, hogy a megtervezett és az unió által elfogadott programok a szakemberhiány hiúsuljanak meg. E problémára megoldás lehet – állítja egyre több szakember –, hogy nagyobb számban kellene megengedni a külföldi állampolgárok, főleg a határontúli magyarok alkalmazását.
A tisztességes piaci szereplőket az ág is húzza. Komoly problémát okoz számukra egyes esetekben a bankgarancia intézménye is. Azzal ugyanis a megbízók visszaélhetnek, s akár százmilliókat is leemelhetnek a cég számlájáról a munkával kapcsolatos kifogásuk érvényesítése érdekében, ráadásul még indokolniuk sem lépésüket. Az építőipari cégek pedig csak peres úton szerezhetnek jogorvoslatot igazuknak, ám gyakran ennek már nem sok értelme van, hiszen az adott beruházásra létrehozott cég a projekt befejeztével megszűnik. Ők pedig futhatnak a pénzük után. Az ágazat összteljesítménye a statisztika alapján jónak tűnik, ám a növekedést döntően
az autópálya-építések húzzák. A jövőt illetően sincs sok a bizakodásra, hiszen a cégek január-augusztus között összesen 6,7 százalékkal kisebb volumenű új szerződést kötöttek, mint a tavalyi bázisidőszakban.
Romlik az építőanyagipar versenypozíciója is: nekik most a 19 százalékkal emelkedő energiaár okoz fejtörést, s rontja versenyhelyzetüket az importtal szemben. Különösen nehéz helyzetbe kerülnek a falicsempét, padlólapot, tetőcserepet előállítók és a téglagyártók. A Magyar Építőanyag-ipari Szövetség a szakma versenyképességének javítása érdekében javaslatokat dolgozott ki a kormányzat számára. Épületenergetikai program indítását szorgalmazzák, amellyel húszszázalékos energiamegtakarítás érhető el. Így a százmilliárd forintos invesztíció megtérül az államnak. Másik javaslatuk szerint a külföldi működőtőke megszerzése, a munkahelyteremtés érdekében fel kell gyorsítani – főleg az elmaradt térségekben – az autópálya-építéseket, mert régiós összehasonlításban jelentős a lemaradásunk. A szövetség megrökönyödve látja, hogy Magyarországon drágábban épülnek az autópályák, mint Horvátországban, ahol számos hidat, alagutat is meg kellett építeni. A szakszövetség továbbá a kiszámítható lakáspolitikát hiányolja, s hatékony lakbértámogatási-rendszer elindítását szorgalmazzák. Álláspontjuk szerint az állami lakástámogatásból a felújításra szánt jelenlegi nyolc százalék helyett harminc százalékot kellen költeni. A piac kifehérítése és a vevők garanciális érdekérvényesítése miatt pedig arra lenne szükség, hogy vissza lehessen igényelni a lakásépítés, -felújítás áfaköltségének ötven százalékát.