– Mi foglalkoztatja jelenleg, min dolgozik?
– Sok mindenen. Ebben az évben egy picit elfordultam a színháztól, sok lebegő ügyem van, amelyeknek meg szeretném szüntetni a lebegését, de ehhez idő kell, ezért nem akartam új színházi vállalásokba bocsátkozni, de máris hiányzik. Szerencsére a régebbi előadásokat folytatom. Ezek olyan típusú előadások, amelyek kondícióban tartanak. Ráadásul a köztelevízión hétről hétre látható „Beugró” című improvizációs játék révén végül is hetente van egy premierem. Az És Rómeó és Júlia című előadás, amelyet a Vidám..., bocsánat immár Centrál Színház stúdiójában játszom a feleségemmel, Nagy-Kálózy Eszterrel, jubileumhoz érkezett, az idei első előadásunk lesz a 250. Nemrég jöttünk meg Litvániából, ahol egy fesztiválon adtuk elő, Kaunasban. Óriási élmény volt.
– Miért is?
– Szakmai okokból is – ezt talán nem kell magyaráznom. Egész nap zuhogott. Szabadtéri előadás volt. Az égiek megkegyelmeztek, az előadás idejére szüneteltették az esőt, de ettől persze még nem lett mediterrán a hangulat. Iszonyú hideg volt, és féltünk, hogy senki nem lesz a nézőtéren. Ehhez képest teltház volt. Végig kitartottak. Az előadás végén pedig olyan szeretet kaptunk a nézőktől és az ottani kollegáktól is, amiben ritkán van része az embernek. Az ott tapasztaltak aláhúzták, amit az utóbbi években keserűen érzékelek. Baj van velünk. Mármint a hazánkkal. Sokkal több odafigyelést, harmóniát, összekapaszkodást, egyszerűen szeretet kaptam, láttam ebben a kis balti országban ez alatt a pár nap alatt, mint Magyarországon egy évtized alatt. De mielőtt nagyon nekikeserednénk, el kell meséljem, a minap a Táncművészeti Főiskolán játszottunk a növendékeknek, akiknek persze a „testükben” van a történet, ha jól tudom, tananyag is a Rómeó és Júlia, ebből adódóan hihetetlen frissen, élesen reagáltak minden mozdulatra, gesztusra. Mámoros volt ennyi érzékeny fiatalnak játszani.
– Milyen filmen dolgozik jelenleg?
– A „Pillangók” című filmet, melyet Forgách Gábor rendezett, nyáron forgattuk, most zajlanak az utómunkák. Ez a megrendítő történet lepusztult környezetben s egzisztenciák között játszódik, ennek a kiüresedésnek és nyomorúságnak egy kisfiú az áldozata, aztán én felbukkanok a családban, egy börtönből „frissen” szabadult fickó, hol agresszív, hol sármos, piti szélhámos, mindig felszínen maradó figura. Szerettem csinálni. Fontos nekem ez a film. Nagyszerűek voltak a kollégák.
– Úgy tűnik, hogy tudatosan választ színes és különböző szerepeket.
– Igyekszem. Mindenfélék tapadnak az emberhez. Néha meg kell rázza magát, hogy leperegjen róla a megszokás. Persze nemcsak a színészen múlik, hogy alkalmas-e kitörni a ráaggatott, vagy maga által kreált sztereotípiákból. Az emberi lustaság és a piacosodás egyenes következménye, hogy ha egyszer látnak valamilyennek egy szerepben és az sikeresnek bizonyult, könnyebb a következő szereposztásnál a már ismert irányban indulni. Még az egyébként sokak által irigyelt amerikai sztárok is gyakran áldozatul esnek saját sikerszériájuknak, pedig ott egész teamek dolgoznak a pályájuk alakításán. Egy szó mint száz, fontos lenne a folyamatos megújulás. Sok minden összegyűlt bennem, amiből tudnék táplálkozni , olyan történetekben is, melyek most elkerülnek.
– Önmegvalósítási célból rendez filmeket vagy csak egyszerűen a közönségnek?
– Szerencsémre van kapcsolódási az én önmegvalósítási terveim és az emberek vágyai között. A film drága műfaj, sok esetben pályázatokból és állami támogatásból jön létre, ezért úgy gondolom, hogy felelősségem, hogy a közönséghez szóljon a film története, de képtelen lennék bármibe belefogni, ami nem az enyém, amiben nem hiszek.
– Vannak még elraktározott ötletei?
– Halványan emlékeszem egy kémiai kísérletre. Azt hiszem nátriumot dobtak vízbe és az le-föl száguldozott a pici térben sisteregve. Valami ilyesmi zajlik a fejemben. Annyi történet van bennem, hogy elég lenne egy produkciós irodának 20 évre. Le kellene ülepedniük, ki kellene választódniuk a fontos dolgoknak. Nehezen megy. Valahogy mindig jót tett nekem, ha valaki noszogatott erre-arra. Szabadúszóként ezt most magammal kell megtennem.
– És ezt hogyan tervezi?
– Rendet kell rakni. Rendre vágyom. Magamban. A szűkebb környezetemben. Az országban. Kis dolgokra gondolok. Egy futás után nem csak a test méregtelenedik, a lélek is. Ilyen a böjt is. Azt vettem észre magamon, hogy egy-egy nagy lé-böjtölős nekibuzdulásom alatt mindig rendet rakok a házban. Régen rám váró bigyókat tekerek ki, vagy szerelek meg. A család örömére. Idegesítenek az elhanyagolt tereink. És boldoggá tesz egy rendberakott utcarészlet. Dühít az ötlettelenség. Ahogy öregszem, egyre jobban vágyom a minőségre. Tárgyban. Emberben. Mikor lesz itt körülöttünk és bennünk harmónia? Szeretném megélni. Kicsik az esélyeim.
– Mit tehet ön, hogy ez a harmónia, amire vágyik, megvalósuljon?
– Valamiféle katarzisra lenne szüksége ennek az országnak. De mifélére? Mit tehetek én? Mi a dolgom? Nyilván játszani. Rendezni és ezzel érvelni. Hatásfok? Minimális. Bár nem kis dolog, hogy bátran használhatom a tükrömet. Mondjuk, belekezdhetek egy éhségsztrájkba. Azzal a felkiáltással, hogy: Hé, hazám, ne tovább! Én már nem bírom a feszültséget! Nem bírom a tehetségtelenséget! Nem bírom a folytonos egymásnak feszülést! stb. Valószínűleg meglátogatna néhány bulvármagazin, körberöhögne a fél ország, viszont még „slankabb” lennék. Térjünk vissza a kis dolgokhoz! Azokhoz, amikre van némi befolyásom. Tervezek egy diótörő napot. Rengeteg diónk volt idén, a kis kertünk nagy fájának köszönhetően. Az idevágó zenével a háttérben, barátokkal, családdal szeretném megtörni. Így együtt. Mint a „sötét középkorban" a téli estén a kukoricamorzsolásánál. Ebben a világban, amely számomra kezd olyan lenni, mint egy elszabadult mosógép, pörög, reszket, dohog, dolgozik, de nem tudni, mikor számol le az egész fürdőszobával, még egy ilyen este is erőt adhat.
Több mint százra nőtt a texasi árvíz halottainak száma + videó
