Megjelent a második legnagyobb veszélyforrás

Világszerte egyre nagyobb gondot jelent a nem őshonos állatok és növények térhódítása. Az emberi tájpusztítás után második veszélyeztető tényező az invazív fajok terjedése.

A német természetvédelmi hivatal az emberek által folytatott gazdálkodás után „a biológiai sokféleségre leselkedő második legnagyobb veszélyforrásnak” minősíti a betolakodó fajokat, mert az élőhelyért és a környezeti erőforrásokért folyó harcban kiszoríthatják az őshonos növényeket és állatokat. Azokat a fajokat, amelyeket Amerika felfedezése, 1492 óta az emberek akarva-akaratlan elterjesztettek a bolygón, a görög neos (új) és bios (élet) szavakból képezve neobiotának nevezik.

Az utóbbi öt évszázadban széthurcolt növényeket neophytának (egyes számban: neophyt), az állatokat neozoának (egyes számban: neozoon) hívják. A korábban behurcolt élőlényeket archebiota gyűjtőnévvel jelölik. A természettudósok három történelmi szakaszt különítenek el, amelynek során az ember ilyen módon megváltoztatta környezetében a növény- és állatvilágot.

Az első nagy fordulópont a mezőgazdaság fejlődésével kezdődött. A hódítók is magukkal vittek állatokat és növényeket, így került Közép-Európába a rómaiakkal a nyúl, a fácán, a dámszarvas és a szelíd gesztenye. A juh és a kecske, valamint a köles, az árpa, a zsálya és a fokhagyma is archebiotaként érkezett Észak-Európába. A második, jelentős következményekkel járó szakasz 1492-ben vette kezdetét, amikortól folyamatosan nőtt a hajóforgalom a földrészek között. A harmadik nagy hullám a globalizációval köszöntött be a XX. század végén.

Az új élőlények „potyautasként” érkeztek a konténerhajókkal és a teherszállító repülőgépekkel. Egyes esetekben az éghajlatváltozás is felgyorsíthatja a fajok „vándorlását” – vélik a kutatók. Az idegen fajok mérhetetlen gazdasági és egészségügyi károkat okozhatnak. A fontos haszonnövények mellett, mint a kukorica, a burgonya és a paradicsom, kártevők is eljutottak Európába, többek között a kolorádóbogár, a szőlőtetű (filoxéra) és a hajóféreg. Különösen végzetes következményekkel járt az idegen fajok megjelenése a korábban elszigetelt területeken, például a nyulak felbukkanása Ausztráliában vagy a fakúszó siklók meghonosodása a csendes-óceáni Guam szigetén. Más szigeteken a behurcolt patkányoknak és macskáknak volt pusztító hatásuk. Új-Zélandon a bevitt emlősök az eredeti fauna nagy részét kiirtották. A nem őshonos növények és állatok elterjesztését ezért számos nemzetközi megállapodás szabályozza – vagy írja elő szabályozását –, köztük az 1972-ben Rio de Janeiróban tartott ENSZ-konferencián létrejött egyezmény a biológiai sokféleség megőrzéséről és az 1979-es berni egyezmény.

(Forrás: greenfo/mti)