Karámban

A Színház- és Filmművészeti Főiskola rendező–operatőr szakán végzett 1968-ban Mihályfy László. Olyan alkotások kötődnek nevéhez, amelyek mindig az adott kor társadalmi és szociális kérdéseit dolgozták fel. Ilyen a koholt vádak alapján ellehetetlenített tanár története, a Fellebbezés, a mai napig egyedülálló, ötrészes Nevelésügyi sorozat, amelyet a Dárday–Szalai–Vitézy–Wilt alkotócsoporttal a szocialista oktatáspolitikáról forgatott. De idetartozik a hajléktalanokról szóló, tízrészes filmszociográfiája, a Rongyos forradalom is. A Kertész utcaiak című alkotását, melyben operatőrként működött közre, szeptemberben az Uránia Filmszínház tűzi műsorára.

– Az Iparművészeti Főiskolán diplomázott textil–divat szakon. Hogyan került kapcsolatba a filmművészettel?
– A főiskolai évek alatt állandóan a Filmvilágot olvastam, amely akkori kulturális elzártságunkban jelentős lapnak számított. Olyan filmekről és életérzésekről tudósított, amelyek idegenek voltak a szocialista táborhoz tartozó országok kultúrájától, életviteléről. Itt olvastam először Fellini Édes életéről, Godard Kifulladásig című filmjéről. Óriási hatással volt rám az olasz neorealizmus és a francia újhullám. A főiskola után díszítőfestő-restaurátornak álltam, de filmhez való vonzódásom egyre csak erősödött. Filmelemzésemmel megnyertem egy országos pályázatot, amelynek elismeréseként kiutazhattam – 1959-ben – a Szovjetunióba. Ott vettem életem első kameráját. Majd felvételiztem a színművészetire, ahol ezerkettőszáz jelentkezőből választottak ki a szerencsés tizenkettő közé.

– Hogyan lett önből dokumentumfilmes? Igény volt a 60-as, 70-es években erre a műfajra?
– Az egypártrendszer és az Aczél György-féle kultúrpolitika elég következetesen védte a maga hatalmát, és nem engedett teret az új hangoknak. Ennek ellenére mi, fiatal értelmiségiek, filmesek, szociológusok, avantgárd írók, költők, képzőművészek mindig megtaláltuk a módját, hogy hogyan feszegessük a határokat. A Falak című Kovács András-film emblematikus volt akkoriban, mert jelezte, hogy meddig lehetett elmenni a rendszer elemzésében, kritizálásában. Szóval az a korszak, amiben akkor éltünk, sürgette és kívánta a valóság feltárását, a társadalmi problémák felszínre kerülését.

– A főiskola után a Balázs Béla Stúdióhoz került. Mit jelentett ebben az európai hírű műhelyben dolgozni?
– A BBS-ben olyan művészi szabadság jött létre, amely kioldotta a pénzhiányból és a politika elvárásaiból fakadó görcsöket, felszabadította az alkotói energiákat. Ebben a műhelyben megteremtődött annak a lehetősége, hogy koncepciózusan tárjuk fel azt a valóságot, amelyről sok hazugság élt az emberekben. A stúdió létrehozása tudatos döntés volt Aczél részéről, hiszen minket, éles szemű fiatalokat olyan karámba terelt be, ahol szabadon dolgozhattunk, kísérletezhettünk, de filmjeinket nem mutatták be sehol sem. Ugyanakkor ezek az alkotások információt szolgáltattak neki és a többi politikai vezetőnek arról, hogy mi zajlik a fejekben, a társadalomban.

– A három „T” – tilt, tűr, támogat – kultúrpolitika idején óriási merészségnek számított mindenféle társadalomkritikai megnyilvánulás. Önt több filmje kapcsán be is hívatták. Hogyan születtek meg mégis ezek a filmek?
– Hogy mi motivált? A türelmetlenség és az elégedetlenség érzése. A racionalitásnak és a kimondás szabadságának az igénye munkált az emberekben. A dokumentumfilmnek sajátságos eljárásmódja, hogy nem mond ki direkt módon semmit, de összességében kritikus látásmódot képes sugallni. Mi éltünk és „visszaéltünk” a dokumentumfilm lehetőségével! Izgató játék volt ez, és gyakran nem is mértük fel, hogy pontosan milyen következményei lehetnek.

– A filmek burkolt, néhol ironikus társadalomkritikája eljutott a politikai vezetéshez. Hogyan reagáltak ezekre?
– Kádár és Aczél árgus szemekkel figyelték az elkészült alkotásokat. Jómagam is szívesen ott lettem volna, hogy lássam a reakciójukat! Aczél volt annyira intelligens, hogy még mulatott is azon, ahogy az „ő világán csattan az ostor”. Óriási ellentmondás húzódott meg emögött, hiszen meg lehetett csinálni ezeket a filmeket, de nem beszéltek arról, hogy mi volt bennük.

– Számos társadalmi probléma van ma is, amiről filmet kellene forgatni, de alig készülnek a jelen valóságáról dokumentumfilmek. Vajon miért van ez, hiszen ma már bármiről lehetne beszélni...
– Változott a politikai berendezkedés, változott a korszellem, a kultúra szerepe, és ezen belül a film szerepe is. A filmnek egy időben rendkívül nagy presztízse volt itthon és Nyugaton egyaránt. Hiszen akkor ezek a filmek hiteles és rendkívül izgalmas tudósítást adtak a vasfüggöny mögül. Az emberek kritikai érzéke egy monolit hatalommal feszült szembe. Amikor filmet készítettünk, volt hova céloznunk, mert volt egy hallgatólagos egyetértés, volt egy azonos indulatú közönségünk, velük cinkosan össze tudtunk „kacsintani”. Ma a médiumok leginkább szórakoztatni kívánják az embereket, céljuk, hogy kikapcsolják őket a gondokkal teli valóságból. Ez a fejlődés ellentmondása, hogy amikor kevesebb pénzből, bárki számára hozzáférhető technikákkal „szabad” lenne filmet készíteni, sem a közönség, sem a médiumok részéről nincs meg a befogadókészség. E tekintetben a közszolgálati televízióknak komoly restanciája van a dokumentumfilmekkel kapcsolatban.

– Témaválasztásai rendkívüli szociális érzékenységre vallanak.
– Fellini azt mondta egyszer, hogy a legtöbb, amit az egyik ember a másik számára nyújthat, az a részvét. Ily módon be lehet vonni a nézőt, hogy részt vegyen a másik ember sorsában, átélve ezáltal önmaga sorsát is, magára vonatkoztatva a lehetséges tanulságokat. Negyven éve készítek dokumentumfilmeket, ha néhány fennmarad és életképes lesz, akkor már megérte!

Kisfaludy Nóra