Savanyúba harapott a levágott Lenin-fej + Képriport

Óriási érdeklődés mellett kezdődött meg a több napig tartó, „Soha többet, harmadszor” néven futó jótékonysági árverés a Pintér Aukciósházban. A Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium épületében porosodó kommunista propagandafestményeket a vörösiszap-katasztrófa károsultjainak a javára bocsátották kalapács alá.

Szürreális. Kovács Zoltán kommunikációért felelős államtitkár így jellemezte lapunknak azt a helyzetet, ahogy megtaláltak mintegy 200, kommunista időből származó relikviát a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium pincéjében. Pontosan ilyen volt az az aukció is, amelynek során ezek a szocialista realista képek, domborművek, fotók, szobrok kerültek kalapács alá. A vörös terror propagandatermékeiből befolyt pénzt a vörösiszap-katasztrófa áldozatai kapják meg. A belvárosi Pintér Aukciósház labirintusrendszere zsúfolásig megtelt érdeklődőkkel, újságírókkal és persze potenciális vásárlókkal: több mint száz tárcsát regisztráltak a helyszínen és 22 országból jelentkeztek a telefonos árverésre, Nyugat-Európából éppúgy, mint Japánból, vagy az Egyesült Arab Emirátusokból.

Csermanek/Kádár, a Terror-ház lakója

Keret nélkül, polcon bedobálva álltak ezek a képek a raktárakban – mondta el az árverezésre kerülő tárgyakról lapunknak Kovács Zoltán államtitkár. Nyitóbeszédében pedig megemlített egy olyan névváltoztatási kérelmet, amelyben egy bizonyos Csermanek János 1945. március 20-án azt kéri, engedélyezzék neki, hogy a továbbiakban a Kádár vezetéknevet használja. Bejelentett lakcíme: Budapest, VI. kerület Andrássy út 60. A politikus elmondta azt is: a hideg futkos a hátán, amikor ezekre a tárgyakra gondol. „A humor persze fontos része a szembesülésnek, de nem szeretnénk nevetségessé tenni a kommunizmust, mert nem volt az. Tízmilliók haltak meg azokban az években, amikor kommunista diktátorok voltak uralmon” – mondta. Emlékeztetett, hogy a kommunista világ kísérletet is tett rá, hogy végleg felszámolja a polgári világ hagyatékát. „Mi nem ezt tesszük, mi meg akarunk szabadulni ezektől, mert az állami adminisztrációban ezeknek nincsen helyük” – jegyezte meg. A „régi világot” valóban el akarták tüntetni az osztályharc önjelölt győztesei, igaz, ők nem az árverés eszközét választották: elég, ha csak azokra a jellemzően egyházi szoborcsoportokra gondolunk, amelyeket például traktorral bontattak le az elvtársak.

„Miért halad így a történelem? Hogy az emberiség derűsen váljék meg a múltjától.” Így jellemezte Karl Marx ezt a folyamatot, ám aligha gondolta a nagy szakállú filozófus, hogy tulajdonképpen ennek a mottónak a szellemében egyszer majd rá is rászámolnak. Elegáns, pezsgőző hölgyek és urak – VOR-zakós műkedvelőket nem láttunk, igaz, nem is kerestünk – licitáltak művészi értékkel éppen hogy bíró alkotásokra, miközben Litkai Gergely humorista mutatta be a tárgyakat, és „soha többet, harmadszor” felkiáltással adott túl rajtuk a ház nevében. Hamisítatlan munkásmozgalmi designcenter, nagyon is polgári környezetben.

Rákosi, a túlélő; Lenin, az univerzális

És hogy milyenek voltak ezek az egykoron tisztelt és féltett – vagy éppen rettegett és titokban szidott – tárgyak? Elsőnek a rendkívül ízléstelen Ábrahám Rafael-dombormű, a Parlament kelt el 17 ezer forintért, bőven kikiáltási ára felett, 160 ezret kóstált a „közepesen rossz állapotban lévő” Angyalföld, témaválasztásban pedig a „Tévéhangoló üzemrész” című olajfestmény volt a legautentikusabb – már ha az elárverezett művek munkásmozgalmi értékét nézzük. De akadt olyan fotó a Clarck Ádám térről, aminek a közepén még vörös csillag volt, és Kovács Zoltán elmondta az MNO-nak, hogy találtak egy olyan Rákosi-portrét is, amely egyrészt túlélt több mint hetven évet, másrészt tavaly még nyilvántartásba vették. Tehát valaki úgy gondolta, hogy 2009-ben még szüksége lehet a minisztériumnak egy Rákosi Mátyást ábrázoló képre. Sokat mondó az is, hogy miként maradhatott leltáron a „Kun Bélánál kicsit csinosabb” Nyisztor György, „egy snájdig népbiztos” képe?

Túltermelés – hogy stílszerűek legyünk – természetesen Leninből volt. Végignézve a minisztériumban felhalmozódott gyűjteményt, találtunk bronz- és kőfejet – előbbit nevezte Litkai „savanyúba harapott, levágott Lenin-fejnek” –, aztán festményt, amin Lenin áll, Lenin néz, Lenin magyaráz, Lenin hallgatja a nép fiait, Lenin melltől felfelé, Lenin deréktól felfelé, de az ízléstelenségi csúcsot kétségkívül a faintarziás Lenin nyerte el.

A legjobb persze azt volt látni, amikor levették a falról és buborékfóliába csomagolva odaadták új, jogos tulajdonosának.