Tízszer erősebb a vasnál: Vőneki Antal világbajnok lett + Képek

Vőneki Antal sporttörténelmi tettet hajtott végre: a szegedi ultratriatlonista minden idők legidősebb világbajnoka lett 2010-ben. A túlélésről, a siker éltető erejéről maga a versenyző mesélt lapunknak.

A 2010-es év ultratriatlon világkupa-sorozat 6 versenyéből mind a hatot az egész nemzetközi mezőnyből egyedül a szegedi ultratriatlonista tudta sikerrel végigversenyezni. Rajta kívül egyetlen induló volt csupán, aki 4 viadalt teljesíteni tudott, a többieknek hárommal vagy ennél is kevesebbel kellett beérniük. Egy versenyen korosztályos világrekordot, négyen korosztályos magyar rekordot állított fel, ezen felül megdöntötte saját csúcsát, egy versenyszámban pedig túlszárnyalta az abszolút magyar rekordot, mely szintén a sajátja volt.


Vőneki Antal három versenyen a legjobb magyarként végzett: Ausztriában a dupla távon, Németországban a tripla ironman világbajnokságon, és Mexikóban a klasszikus dekatriatlonon, mely a hagyományos ironman táv tízszerese (38 km úszás, 1800 km kerékpározás, 422 km futás).

Addig megy, míg szörnyeket nem lát

„A dekatriatlon versenyeket 1992 óta rendezik meg, legtöbbször Mexikóban, de volt, hogy Hawaii-ra kellett utaznunk” – mesélte lapunknak a magyar éremgyáros. Előbbi helyszínen született meg a szervezőknek az az ötlete, hogy a bátor vállalkozók a klasszikus ironmant (3,8 km úszás, 180 km kerékpározás, 42,195 km futás) akár 10-szer is teljesíthetnék, 10 nap alatt. „Persze egyben kell teljesíteni, ettől dekatriatlon a neve” – válaszol kérdésünkre Vőneki, majd hozzáteszi: „Versenyzőnként változik, hogy ki mennyit pihen, én általában addig megyek, amíg »szörnyeket nem látok«. Napközben körülbelül fél órákat szoktam szusszanni. A lábam még csak-csak vinne, az agyam viszont pihenőért kiállt.”


Ha érzékeltetni szeretnénk, hogy a versenyzőknek mit kell átélniük egy ilyen viadalon, akkor képzeljük el azt, mintha Franciaország és Anglia között átúsznánk a La Manche-csatornát, utána Londontól Szegedig kerékpároznánk, majd közvetlenül a megérkezés után tíz maratont futnánk le. Így adta magát a kérdés, mi visz rá valakit ennek a – sokak számára talán kegyetlen önsanyargatásnak tűnő – sportágnak a kipróbálására. „Az egész a szimpla futással indult, később már megmérettem magam a maratonin is. Mindig egy picivel hosszabb távot teljesítettem, de a lényeg, hogy jókedvvel, kellemes érzésekkel zártam a futamokat. Pár évvel később vettem egy kerékpárt, úszni pedig már gyerekkoromban is imádtam.” Szóval ilyen egyszerű az egész – gondolhatnánk, a valóság azonban egészen más képet mutat.

„Ha hosszútávon indulok, mindig ügyelnem kell, hogy »a mutató ne menjen a pirosba«. A fiatalok erre még nem mindig képesek, és sokszor a verseny feladására kényszerülnek emiatt” – magyarázza a világbajnok. „Az autót sem lehet sokáig büntetlenül kínozni, előbb-utóbb lefullad, ha nem kellő odafigyeléssel használjuk.”

Soha nem adta fel, és nem is fogja

Az USA-ban és a szlovéniai versenyen Vőneki egyedül képviselte Magyarországot. A németországi tripla ironman világbajnokságon 2009 után 2010-ben is a leggyorsabb magyarként teljesítette a távot. Nem meglepő, hogy 2006 és 2008 után 2010-ben is Vőneki lett a legeredményesebb magyar ultratriatlonista. Idén összesen 4746 km-t versenyzett úszva-kerékpározva-futva, amely annyi, mint a London–Kuwait-távolság. A hat különböző országban megtartott világkupa-sorozaton a versenyző annyi pontot gyűjtött helyezéseivel, amellyel a világranglista első helyére került, ezzel ő lett az idei év világbajnoka.


Kíváncsiak voltunk, vajon kívánt-e valamilyen speciális felkészülést a világbajnoki álom. „5 éve folyamatosan jártam ultratriatlon-vébékre, szóval fokozatosan vettem a lépcsőket. A világranglistán voltam már nyolcadik, hetedik, de ötödik is. Fontosnak bizonyult, hogy a legjobb dekaironman-időmön egy egész napot tudtam javítani, ez is hozzájárult ahhoz, hogy az első helyre ugrottam a ranglistán.” A sportsiker mellett Vőlneki a világbajnoki cím emberi oldalát is kiemelte: „Nagyon örülök, hogy 50 felett sikerült teljesíteni az ultratávot. Ez egyben azt is jelenti, hogy nem mindig kell a sportorvosra hallgatni, ha az ember az egészségére gondol. A hobbisportolók gyakran nagyobb lelkesedéssel »teszik a dolgukat«, mint a profik, hiszen mi nem hanyagoljuk az edzést, ha nem érkezik meg időben a fizetés a számlánkra.”

A triatlonisták esetében óhatatlanul felmerül a kérdés, hol a határ, meddig képes valaki kiterjeszteni tűrőképességét. Hol van az a pont, amikor ők is kimondják, ennyi, nincs tovább? „Soha, még gondolati szinten sem merült fel bennem, hogy feladjak egy versenyt. Egyszerűen ügyelek arra, hogy ne hajszoljam magam olyan tempóba, amely ehhez vezethetne. Nem adtam még fel versenyt, és nem is tervezem a jövőben sem. Egy ilyen traumát nem is tudom, hogy egyáltalán képes lennék-e feldolgozni. Valószínűleg nem.”

Úgy látszik, a triatlonistáknak „csak” a testük van vasból. Az viszont (meg)törhetetlen.