A megfestett, megszőtt történelem + Kép

Sok szó esik manapság a kortárs magyar művészet jövőjéről, a fiatalokról, akik most indulnak, akiknek művei a következő évtizedek magyar művészetének az arculatát meghatározzák. Ezzel összefüggésben olyan kérdések is felbukkannak, mint a hagyományhoz, a tradícióhoz való viszony, a mesterségbeli alapok, az új generációk és a korábbiak, az apák vagy a mesterek nemzedéke közötti kapcsolat, a magyar művészet és a nemzetközi folyamatok, trendek kapcsolata.

Természetesen nemcsak és nem elsősorban a szavak vizionálják a jövőt, hanem maguk a művek is, Például annak az öt fiatalnak az alkotásai, akik a Rákosmenti tavasz rendezvénysorozat keretében az Erdős Renée Házban mutatkoznak be. Mindannyian a harmincadik életéve körül járó generáció ígéretesen induló tagjai, a legutóbbi öt-hat évben végezték el a Magyar Képzőművészeti Egyetemet, illetve a Magyar Iparművészeti Főiskolát, azokban az években tehát, amikor újra fontossá vált a mesterségbeli tudás, a korábbi generációkkal, a múlt jelentős mestereivel folytatott párbeszéd.

Hogy a most induló tervezőgrafikus számára milyen fontos forrást jelent az idő, a mélységesen mély kút, ahogyan Thomas Mann írta a József és testvéreiben, jól érzékelteti, hogy Somlai Alexandra diplomamunkájának éppen az ótestamentumi történetet, illetve az azt feldolgozó nagyregényt választotta.

Nagyregény. A ma indulók számára talán már ismeretlen, de legalábbis furcsa ez a szó: a teljesség átfogására törekvő alkotást jelöli vele az irodalomtörténet, az esztétika. Olyan, mint a festészetben a történelmi tabló. Vagy a csatakép. Ez a téma ragadta meg Páljános Erzsébetet, aki a Magyar Képzőművészeti Egyetemen tanár szakos szakdolgozatát a XVI–XVII. századi magyar vonatkozású csataképekről írta, festő szakos diplomamunkája a szabadságharc témáját dolgozta föl, s azóta sem távolodott el a történelmi tematikától.


A textiltervező Zsámbokréty Dórát is foglalkoztatja e téma, hiszen 2005–2006-ban a Magyar Kárpitművészek Egyesülete tagjaként részt vett az Országos Széchényi Könyvtár számára készített Corvin kárpitok munkálataiban. Egy másik izgalmas vállalkozása pedig az volt, amikor Pócs Péter grafikusművész megbízásából megszőtte a magyar rendszerváltozás egyik legismertebb, 56.10.23 című plakátját. Igazi határátlépés volt ez, jelzi, a vizuális környezet egészében gondolkodik.

Vitárius Nikoletta művei is egyszerre tér- és időbeliek, egyrészt a természet örök körforgását, másrészt a kultúra egymásra épülő rétegeinek a logikáját követve születnek. Közben egyáltalán nem mellékesen mintegy végigjárja azokat a fokokat is, amelyek a rajz, a sokszorosított grafika különböző technikáinak az alkalmazásával a jelenségek megragadásától, értelmezésétől, műbe sűrítéséből személyes üzenetté válnak. Ahogyan a képgrafikus, úgy a tervezőgrafikus számára is alapkérdés az alkotó és a néző közötti személyes kapcsolat megteremtése, megőrzése.

Szalai Szilvia egy új formanyelv keresése közben jutott el a kalligráfia sok évszázados hagyományra visszatekintő művészetéhez, amely az egymást követő generációk párbeszédének eredményeként, apáról fiúra szálló tudásnak köszönhetően folytonosan tökéletesedik.

(Fiatal művészek kiállítása, Erdős Renée Ház, május 15-ig)