Egy felelős playboy a romos Budapesten

Titkos háború címmel dokumentumfilmet készít a Magyar Televízióa Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) magyarországi tevékenységéről.Az amerikai misszió egyik „titkosan fontos” embere az akkor 26–27 éves James McCargar. Washingtoni otthonában sikerült szóra bírni az egykoridiplomatát, akit a külsőségek alapján afféle playboyként tartott számon a világ. James McCargar magas, nyolcvanévesen is jó kiállású öregúr.Egy washingtoni nyugdíjasház elegáns apartmanjában lakik románfeleségével. Nappali szobája falát Budapestet ábrázoló képek díszítik.McCargar úr érkezésünkkor előveszi azt a magas kitüntetést is, amelyet a magyar államtól kapott a rendszerváltoztatás után egykori segítségnyújtásáért. Emberek kimenekítéséért a koalíciós Magyarországról. Jó néhány évtizedet visszaugrunk vele az időben.– Mikor került Magyarországra?– 1946 áprilisában, a huszonhatodik születésnapom előtt néhány nappal.– Milyen információkat, utasításokat kapott Magyarországról az érkezése előtt?– Semmiféle utasítást nem kaptam.– Ez szinte hihetetlen.– Az amerikai SZEB-misszió vezetője kapott instrukciókat, én nem.– De azért véleménye volt arról, hogy milyen helyzetben van Magyarország, és önnek mi itt a feladata?– Tudtam, hogy ellenséges ország volt, tudtam, hogy szövetséges, orosz megszállás alatt van ez idő tájt. S azt is tudtam, hogy a jaltai megállapodás értelmében az amerikai és az angol félnek nem sok beleszólása van Magyarország sorsába.– A terminológia, amelyet használ, figyelemre méltó. A misszióban szövetségesnek vagy potenciális ellenfélnek tekintették a Szovjetuniót?– Mindkettőnek. Hiszen együtt harcoltuk végig a második világháborút, ugyanakkor a békecéljaink teljes egészében mások voltak.– Ön sok embernek segített elmenekülni Magyarországról. Olyanoknak, akiknek meggyőződésük, szovjetellenes magatartásuk miatt a szabadságuk avagy fizikai létük is veszélyben forgott. Miért segített?– Magyarország olyan ország volt a második világháború után, amely megpróbál a rettenetes vereség után talpra állni, és kísérletet tesz arra, hogy visszanyerje nemzeti öntudatát, nemzetközi presztízsét. Szeretett volna olyan társadalmi rendszerben élni, amely képessé teszi arra, hogy Európa fejlettebbik részéhez csatlakozzon. Erről bizonyságot tett a háború utáni első, valóban szabad választásokon. De a létrehozott kormány már nem tükrözte a választói akaratot, és gyenge volt ahhoz, hogy a szovjet direktívákkal szemben ezt keresztülvigye.– Miért nem segített hatékonyabban az amerikai kormányzat és a SZEB-misszió? Eleve „átengedték” Magyarországot a Szovjetuniónak?– Megtettük, amit tudtunk, de naivitás azt hinni, hogy az Európában állomásozó amerikai haderő fegyveres konfrontációt is vállalt volna Magyarországért. El kellett fogadnunk, hogy ez az ország már része a szovjet érdekszférának.– Kiknek segített elmenekülni Magyarországról?– Sokaknak, de a leghíresebb kimenekítettem talán Pfeiffer Zoltán volt. Ő volt Kovács Béla ügyvédje, Sulyok Dezső egyik legjobb barátja, s ő alapította a Magyar Függetlenségi Pártot is.– A Magyar Kommunista Párt mit szólt az ön akcióihoz?– Ezt még ma sem tudom teljes bizonyossággal. De néha az az érzésem, örültek annak, hogy bonyodalom nélkül megszabadulnak egy-egy politikai ellenfelüktől. Nem tartom kizártnak, hogy tudtak néhány ember külföldre szökési szándékáról.– Hogyan épült fel az a hálózat, amely a menekülőket segítette?– Létezett egy Pond nevű szervezet, amelyet a hadügyminisztériummal együtt működtetett a külügyminisztérium. Marshall tábornok alapította 1942-ben. Minden nagykövetségen vagy misszión működött ez a szervezet. A megbízottja titkos kommunikációs csatornával és anyagi eszközökkel is rendelkezett, és felhatalmazása volt önálló döntésekre. Nem volt köteles jelenteni a tevékenységét a misszió vezetőjének. 1946-tól én voltam ez az ember az amerikai miszszión. Hivatalosan másodtitkárként tevékenykedtem, és az volt a dolgom, hogy felkutassam a nácik által elrejtett zsidó vagyont a Safehaven nevű akció keretében. Mint a menekítésért felelős személy, megszerveztem egy csoportot, ez főleg magyarokból állt, akik segítették a munkámat.– Ma már felfedheti ügynökei nevét?– Nem tehetem.– Említette, hogy Pfeiffer Zoltánnak is ön segített elhagyni az országot. Korábban ő is az egyik ügynöke volt?– Erre a kérdésre nem válaszolhatok, azt viszont elmondhatom, hogyan szerveztem meg a menekülését. Még 1947 elején kaptam utasítást otthonról, hogy segítsek Pfeiffernek elhagyni Magyarországot. Erre azonban ekkor még nem volt hajlandó, s azt mondta, szól, ha úgy érzi, muszáj mennie. Ez még a Magyar Függetlenségi Párt megalakítása előtt volt. Azután sok csalódás, atrocitás érte. Az egyik választási gyűlésen biciklilánccal nagyon megverték, pártja választási eredményeit, annak ellenére, hogy több mint 600 ezren szavaztak rá, megsemmisítették, állandóan zaklatták. Ekkor már számára is világossá vált, hogy el kell hagynia szülőhazáját. Kérte, hogy magával vihesse feleségét és ötéves kislányát. Hozzájuk csatlakozott Acsay László parlamenti képviselő és a felesége. Egy katonai járműben rejtettem el őket. Nagy kombiszerű jármű volt, a rakterében ládák, a ládákban pedig a menekültek. A kocsit én vezettem. A határon semmi baj sem történt, simán átengedtek, viszont volt egy sorompóval eltorlaszolt ellenőrző hely félúton a magyar határ és Bécs között. Megállított egy szovjet tiszt, és faggatni kezdett, mi van ezekben a nagy ládákban. Megmutattam neki a diplomata-útlevelemet, s közöltem vele, nem tudom, mi van a ládákban, csak azt, hogy a poggyász egy amerikai tábornoké, ahogyan az a papírokból is kitűnik. A katona tanakodott, hogy mit tegyen. Tépelődése sokáig tartott. Én kiszálltam az autóból, hátrasétáltam, és rágyújtotam egy hosszú amerikai cigarettára. Őt is megkínáltam. Kivett magának a dobozból tíz-tizenkét darabot, azután legyintett, hogy menjek. Sikerült kijutnunk Bécsbe. Onnan pedig egy amerikai katonai reptérről, Thunból repítették tovább a szökevényeket az Amerikai Egyesült Államokba. A legélesebben az maradt meg az emlékezetemben, ahogyan Acsay képviselő felesége zokogott, hogy el kell hagyniuk Magyarországot. Nagyon megható volt.– Tildy Zoltán veje, Cholnoky Viktor is megkereste, hogy az apósa, aki akkor köztársasági elnök volt, szeretné elhagyni Magyarországot.– Ezt az esetet sohasem értettem meg teljesen. A Bimbó úton laktam, otthon kávézgattam az egyik amerikai barátommal, aki újságíró volt a Time Life magazinnál. Cholnoky minden előzetes bejelentés nélkül toppant be.– Mikor volt ez?– Közvetlenül az 1947. augusztus 31-i választások után, valamikor szeptember elején. Már fény derült a kék cédulás csalásokra és választási viszszaélésekre. Ennek ellenére ez a kommunista pártra semmiféle negatív hatással nem volt, sőt a kommunisták támadásba lendültek. Lényeges volt a köztársasági elnök reagálása, és ő kiállt a kommunisták mellett. Nagy rádióbeszédet mondott, amelyben kijelentette, hogy a választások rendben zajlottak le, szabadon és demokratikusan, csalás nélkül. Amikor Cholnoky felkeresett, elmondta, hogy az apósának nem ez a véleménye a választásokról, s a kommunista párt kényszerítette a rádióbeszéd elmondására. Szeretne külföldre meneküni, ahonnan a nemzetközi közvéleményt tájékoztathatja az igazságról. Ennek megszervezéséhez kérte haladéktalanul a segítségemet. Miután Cholnoky elment, arra kértem újságíró barátomat, hogy erről az információról mélyen hallgasson. Ennek ellenére a Time Life-ban megjelentek olyan hírek, hogy a magyar köztársasági elnök az ország elhagyására készül.– Miért juttatott ki ilyen nagyon bizalmas értesüléseket újságíró barátja?– Az újságírókban, ha szenzációról van szó, nem lehet megbízni.– Akkor miért bízott meg benne?– Nem bíztam meg, Cholnoky beszélt előtte felelőtlenül. Figyelmeztettem, mégis beszélt.– Ezután mit tett?– Még mielőtt az újságcikk napvilágot látott volna, hozzákezdtem Tildy Zoltán köztársasági elnök kimenekítésének megszervezéséhez.– Nem tartott attól, hogy ez az egész provokáció, hisz más külföldre menekíteni egy pártvezért vagy egy képviselőt, mint magát a köztársasági elnököt!– Jelentettem az esetet a titkos kapcsolatomnak – a misszióvezetőnek nem –, aki megadta a felhatalmazást az akcióhoz.– Hogyan kezdett hozzá a munkához?– Világos volt, hogy Budapestről, a köztársasági elnöki palotából képtelenség megszöktetni az államfőt, ezért azt tanácsoltuk Tildynek, hogy utazzon le a balatoni házába, amely közvetlenül a tóparton állt. A tervek szerint a Balatonon csónakkal akartuk menekíteni. De így a környezetéből csak kilenc emberrel tudott volna menekülni, ő pedig ragaszkodott tizennégy főhöz, valamennyi hozzá közel álló személyhez. Ezt nem tudtuk vállalni, mert kis csónakban kellett volna evezni a túlsó partig, azután elszállásolni őket, mert rögtön nem lehetett volna Ausztriába vinni a menekülőket. Folytak az egyeztetések, de azután az egész tárgytalanná vált, mert a Time Life megszellőztette az erre vonatkozó információkat. Nem sokkal ezután engem hazarendeltek, a következő évben pedig Cholnokyt letartóztatták, majd kivégezték. Tildyt szintén letartóztatták.– Kinek segített még elhagyni az országot?– Részt vettem Peyer Károly külföldre juttatásában is, ezenkívül számos kevésbé ismert ember menekülésében segítettem.– Találkozott Mindszenty József hercegprímással is. Hogyan vélekedik róla?– Akkor gőgösnek találtam, s úgy gondoltam, nehezen érti meg, hogy mit lehet és mit nem. Ma már úgy vélem, neki is lehetett igaza. Elmondok egy esetet. A párizsi békekonferencián nézetem szerint csak az amerikaiak támogatták a magyar elképzeléseket. Csehszlovákia és Magyarország között különlegesen feszült volt a helyzet, és a Szovjetunió is egyértelműen Csehszlovákia mellett állt. Mi üzenetet kaptunk a Párizsban tárgyaló amerikai delegációtól, érdeklődjünk, hogy a Csehszlovákia által Magyarországra erőltetni kívánt három követelés közül melyikkel szemben támogassuk Magyarországot a legerőteljesebben, mi a legfontosabb Magyarországnak. Az első követelés a magyarok egyoldalú kitelepítése volt a Felvidékről, a második öt magyar falu, az úgynevezett pozsonyi hídfő Csehszlovákiához való csatolása, a harmadik pedig 200 ezer magyar egyoldalú áttelepítése Csehszlovákiába. Megkérdeztem Mindszentytől, neki mi erről a véleménye, melyik a legfontosabb probléma, a három követelés közül melyiknek az elhárítása a legfontosabb. Mire ő hosszan rám nézett, majd ezt válaszolta: „Fiatal barátom, erre csak egy olcsó politikus tudna válaszolni.”– Ha jól tudom, Mindszenty bíborossal kapcsolatban van még egy keserű emléke.– Igen, de ez inkább a saját hazám, az Amerikai Egyesült Államok magatartásával kapcsolatos keserű emlék. 1956-hoz kötődik. Miután szovjet katonai erő segítségével sikerült leverni a magyar nemzeti felkelést – amelyet én egyébként Bécsből izgultam végig –, a forradalom vezetőinek menekülniük kellett. Mindszenty József bíboros érsek, valamint Kovács Béla, a kisgazdapárt egykori főtitkára, akit az oroszok 1947-ben törvénytelenül letartóztattak, és majd kilenc évig a gulágon fogva tartottak, egyaránt az Egyesült Államok budapesti nagykövetségére menekült. Mindszenty József hercegprímás menedékjogot kapott a követségen, Kovács Béla azonban nem.– Milyen alapon utasították vissza Kovács Béla kérelmét?– Furcsa eljárás keretében. Amikor a forradalom kitört, csak egy ügyvezető volt Magyarországon, az előző már hazament. Az újnak pedig, mielőtt megérkezett volna, különböző bizottsági meghallgatásokon kellett részt vennie, így ő még nem érkezhetett meg. Nekünk, amerikaiaknak nagyon szigorú szabályaink vannak a menedékjog megadására. Úgy gondolom, azért, mert a XIX. és a XX. század folyamán főleg a Dél-Amerikában lévő misszióinkat az ottani instabil állapotok, válságok miatt folyton elárasztották a menedékjogot kérők. Ezért nagyon megszigorították a szabályokat. A helyi misszióvezetőnek csak rendkívül indokolt esetben van joga megadni a menedékjogot, különben azt a külügyminisztériumtól kell kérni. Amikor Kovács Béla bebocsátást kért az amerikai követségtől, Mindszenty érsek már ott volt, s meg is kapta az engedélyt Washingtonból, hogy maradhat. Kovács Béla pedig nem. Ennek pontos okát nem tudom, de amikor tudomást szereztem az elutasításról, nagyon elszomorodtam, mert Kovács Béla mindenképpen megérdemelte volna a védelmet.Ezt az elutasítást a stáb jelen lévő tagjai – Mihályfy Sándor rendező, Kiss Nóra szerkesztő, Gojdár László producer – közül senki sem érti, az interjú elakad, mindenki az okokat firtatja. Aztán témát váltunk, felidézünk hajdani vacsorákat Rákosinál, Gerő Ernőnél, bornapokat Tokajban és konyakozásokat Oszokinnal, az akkori szovjet KGB-tiszttel. Szóba kerül a Bimbó utcai ház, a reggelire mindig libamájjal kedveskedő szakácsnő. A csodálatos tizenkét hengeres Lincoln Continental, amely egészen különös látványt nyújtott a szétlőtt Budapesten, s amit, így utólag beláthatjuk, kár volt megvásárolni.