Térdig gázol az erőszakban az új Stephen King-feldolgozás, miközben egy generáció traumáját fogalmazza meg

A film alapkoncepciójának első ránézésre semmi értelme, a mélyére ásva azonban erős korlenyomat és egzisztenciális szorongás fogalmazódik meg. Stephen King első regényének adaptációjában tetten érhetők az író védjegyei, azaz a horror mellett hasonlóképpen hangsúlyosak az emberi drámák.

A hosszú menetelés Forrás: ADS

Régen a Stephen King-feldolgozások egyet jelentettek a gagyisággal, minden olyan klasszikusra, mint a Ragyogás, az Állj mellém! vagy A remény rabjai jutott legalább öt olcsó, már-már nézhetetlen adaptáció. És bár a közelmúltban is készült nem kevés értékelhetetlen átirat, de talán az Az brutális kaszasikere óta érezhetően jobban sáfárkodnak a szerzői jogokkal. Az író rajongói pedig nem panaszkodhatnak idén, hamarosan érkezik az említett bohócos horror sorozatverziója, tavasszal mutatták be az egészen szórakoztató A majmot, ősszel érkezik A menekülő ember ígéretesnek tűnő új verziója, és most került a mozikba a szintén meglepően jó A hosszú menetelés.

Stephen King első regényét korábban még senkinek sem sikerült vászonra vinni. Forrás: ADS

Sokan azt gondolják, hogy a Carrie Stephen King első regénye, de valójában ezt a disztópikus sztorit vetette először papírra, állítólag számos alkalommal próbálták már vászonra ültetni, de minden esetben kifogott a forgatókönyvírókon, pedig látszólag nem kell Pulitzer-díjas zseninek lenni az adaptáláshoz, annyira egyszerű a sztori. A sötét jövőképben – vagyis mai szemmel leginkább egy alternatív univerzumban járhatunk, ugyanis az öltözködési kultúra vagy a mobiltelefonok hiánya a 1960–70-es éveket idézi – egy nagy háború után Amerika legatyásodott, a legtöbben a nagy szegénység ellenére sem hajlandók dolgozni, a kormány pedig azzal próbálja a munkát propagálni, hogy minden esztendőben megrendezik a hosszú menetelést. Utóbbi arról szól, hogy fiatalok egy hatalmas összeg reményében részt vesznek egy kihíváson, ami nem szól másról, mint hogy gyalogolniuk kell három mérföld per óra sebességgel, aki nem bírja az iramot vagy fizikailag képtelenné válik a tempó tartására, az figyelmeztetésekben részesül, három megrovás esetén pedig fejbe lövik. És nincs kijelölt célvonal, addig tart a futam, amíg végül csak egyetlen versenyző marad.

Személyes élmények ihlették Stephen King történetét 

A történetnek látszólag semmi értelme, legalábbis nem hiszem, hogy javítana a munkamorálomon az, hogy tizenéveseket kínoznak és gyilkolnak, sőt nyilván nem akarnék semmilyen módon egy ilyen rendszert szolgálni, úgy nyer értelmet a sztori, ha figyelembe vesszük a könyv keletkezési idejét. King ugyanis a vietnámi háború idején írta, amikor is a fiatalok rettegtek, mikor lesznek besorozva, hogy utána a húsdarálóban végezzék, ennek a generációs szorongásnak és a vérontás értetlenségét szimbolizálja a film. És azt is, hogy bár az életünk sok emberrel párhuzamosan halad, kapcsolatokat alakítunk ki vagy éppen zúzunk porrá, végül egyedül halunk meg.

Öröm gyűlölni Mark Hamillt a kegyetlen őrmesterként. Forrás: ADS 

Francis Lawrence már-már nevetségesen egyértelmű választásnak bizonyult rendezőként, hiszen az ő nevéhez fűződik a sok szempontból hasonló tematikájú Éhezők viadala-franchise, de a Legenda vagyokkal ímmel-ámmal a horrorba is belekóstolt, most pedig megmutatta, az említett alkotások mennyiben lettek volna mások, ha nem köti a korhatár-besorolás. És cseppet sem finomkodik, ami az erőszak-ábrázolást illeti, a mai korra jellemző CGI-ijesztgetések mellett keményen hatnak a végtelenül naturalisztikus halálesetek. A versenyzők ugyanis nagy iramban esnek ki, valaki a kifordult bokája vagy éppen a székletvisszatartási problémája miatt nem tudja tartani az ütemet, más fellázad az őket kísérő katonák ellen, és egy tank lánctalpa alatt végzi, a kamera pedig nem finomkodik az élettel összeegyeztethetetlen sérülések prezentálásában.

A színészi játék szokatlanul kiváló egy ilyen ponyvasztorihoz mérten, Philip Seymour Hoffman valószínűleg büszke lenne a viadalon személyes okokból részt vevő főszereplőt alakító fiára, Cooper Hoffmanra. A pajtását játszó David Jonsson is egy fiatal tehetségnek tűnik, Mark Hamill pedig Luke Skywalker után lényegében egy mini Darth Vadert formál meg a kíméletlen és ellenállhatatlanul utálható őrmester szerepében.

A film legnagyobb erénye, hogy – akár csak a szerencsésebb játékosok – remekül tartja a tempót, önmagában nem lenne túl izgalmas, hogy menetelnek a karakterek, mint A gyűrűk urában, de pont jó ütemben adagolja a feszültséget és az emberi drámát ahhoz, hogy végig fenntartsa a figyelmet. És bár a finálé hagyhat bennünk némi hiányérzetet, de soha rosszabb Stephen King-feldolgozást.