Borbás Tibor művészetének lényegét első sorban portrészobrászatában szokták aposztrofálni. A magyar kultúra nagyjait szuggesztíven formálta meg Radnótitól Mátyáson át Bartókig. Drámaian korai halála ellenére több, mint hetven köztéri szobor maradt utána. Karinthy, Kosztolányi, Kodály és Petőfi vált halhatatlanná. Ugyanakkor aktjaival kisebb dimenzióban bizonyította, hogy e műfajban is lehet frisset, újat alkotni. Szobrain a kidolgozottság és a stilizáltság finom egyensúlya teremti meg a művek erejét. A kevésbé részletezett felületek a kompozíció hangsúlyait szervezik. Teret nyitnak a néző számára, hogy belépjen az alkotás belső rendjébe. A tudatos visszafogás adja a művek frissességét és időtállóságát.
Ez a művészi átírás nem a valóság elhagyását jelenti, hanem annak újrarendezését. A világ nem másolatként jelenik meg, hanem egyéni formai rendszerbe szervezve. A szépség sem felszíni esztétikum, hanem a szobor belső rendjének következménye. A részletek és az egész viszonya így tudatos gondolkodási forma, amely Borbás Tibor munkásságát egyértelműen felismerhetővé, karakteressé teszi.
A mai alkotói lehetőségekhez mérten az akkori évtizedekben az alkotás még belső elvonulásként működhetett, szinte szanatóriumi nyugalomban. Nagy mestereink, Apánk kortársai és barátai: Kő Pál, Melocco, Csíkszentmihályi, Rieger, Péterfy, Asszonyi, Farkas az egyik legizgalmasabb, tisztelettel teli korszakban voltak meghatározó alkotók. Mai szobrászként visszatekintve e békés, a művészek számára ideális időszakra, ma már történeti távlatból szemlélhető emlékek rajzolódnak bennem.
A jelenkor nemzetközibb színtér, az alkotások is a teljes világra reflektálnak. A pályázatok, szerződések, tervezési folyamatok állandó és vibráló jelenlétet kívánnak.
Olykor felmerül bennem a kérdés, hogy Apám nemzedékének ideje volt-e az utolsó olyan történelmi korszak, amikor magyar művészek magyar művészetet hozhattak létre. A kérdés nem elsősorban történelmi, hanem szellemi természetű. Nem korszakok zárják vagy nyitják meg egy kultúra lehetőségeit, hanem az a belső igény, amely egy közösségben újra és újra megfogalmazódik saját nyelvének, formáinak és értékeinek megteremtésére. Amíg ez az igény létezik, addig a kérdés sem lezárható – és vele együtt a válasz sem előre eldöntött.
A „nagy szobrászgeneráció”
Borbás Tibor 1942-ben született, 1963-tól volt kiállító művész. 1965-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Főiskolán, ahol mesterei Pátzay Pál és Szabó Iván voltak. 1965–1978 között a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban tanított. 1982–1995 között a Mezőtúri alkotótelep egyik vezetője volt. Monumentális köztéri munkákat, kisplasztikákat, és érmeket egyaránt készített. A magyar irodalom szinte valamennyi jeles alkotóját megmintázta. Egy rendkívül prosperáló szobrászgeneráció tagja volt. Kortársai, kollégái és barátai közt említendő szobrászok: Melocco Miklós, Somogyi József, Kő Pál, Asszonyi Tamás, Csíkszentmihályi Róbert, Tóth Béla, Rétfalvi Sándor, Farkas Ádám, Péterfi László, Rieger Tibor. Ugyanakkor ez az a kor, amikor építészek, zenészek és irodalmárok is rendkívül jól ismerték és folyamatosan inspirálták egymást: Finta József, Vadász György, Geiger György, Pege Aladár, Benkó Sándor, Gyurkovics Tibor és Kodolányi Gyula.
A Hevesen megnyílt tárlat 2026. február 15-ig látogatható.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!