A fotós, aki tudta a dolgát

A történet, amely az október 23-i ünnepi kiadvány hátterében rejtőzik, több mint hátborzongató: igaz. Volt egy férfi, aki több száz felvételt készített 1956. október 23. és november 11. között, s utóbb volt lelkiereje ahhoz, hogy dacolva az esetleges súlyos megtorlással, megőrizze a negatívokat. Aztán meghalt. Özvegye a megváltozott rendszer első évtizedének vége felé átadta az anyagot a Történelmi Hivatalnak, azzal a kikötéssel, hogy sem az ő, sem a férje neve nem kerülhet nyilvánosságra. Az ismeretlen asszonyban minden bizonnyal ott munkált és munkál talán még ma is a félelem: azok, akik elől a képeket rejtegette, visszajöhetnek, és akkor jaj mindenkinek, gyereknek, unokának, még tán a dédunokának is! Nem tudjuk, legfeljebb sejthetjük, mi mindenen ment keresztül ötvenhat után ennek az ismeretlen asszonynak a családja. Csak annyi bizonyos, hogy a félelem a csontjaiba ivódott. És nagyon valószínű, hogy az 1994-es kormányalakítás csak fokozta a görcsöket.A Történelmi Hivatal és a XX. Század Intézet nyilván nem csak azért tette közzé ezeket a fotókat, hogy oldja a félelmet, és nem csak azért, mert emléket akart állítani a bátor ismeretlennek. Hanem mindezeken túl és elsősorban abból a megfontolásból, hogy a dokumentumértékű felvételek révén újabb nemzedékek szembesülhessenek a forradalmi Budapest valódi arcával.Az ismeretlen fényképész járta a főváros VI., VII. és VIII. kerületi utcáit, és mindent megörökített, amit fontosnak vélt: mámort, felszabadultságot, gyászt. Embereket, belőtt épületeket, tankokat és velük szembeszálló pesti fiatalokat, a vidék üzenetét egy élelmet hozó teherautó formájában, utcai falragaszokat, halott katonákat és sírhantokat. A dokumentátor jelen van, amikor boldog egyetértés ül az arcokon, és ott jár, amikor a kétségbeesés lesz úrrá rajtuk: megint lőnek, újra jönnek a tankok. Láttatja a Szabad Nép székházát éppúgy, mint a csodával határos módon megmaradt Lechner Ödön-remeket, a szétlőtt kupolájú Iparművészeti Múzeumot.Bayer Zsolt szerkesztett e remekbe szabott fényképekből albumot, költői, többnyire hangsúlyozottan szubjektív hangvételű sorokkal összekötve az egyes témákat és helyszíneket. Vele nézzük a képeket, s fedezzük fel az egyszervoltban az örök emberit, a negyvennégy évvel ezelőtti történések máig érvényes üzenetét. Ez az üzenet prózára lefordítva ennyi: a múltat nem lehet végképp eltörölni. Legfeljebb ideig-óráig, esetünkben néhány évtizedig. Illetve, kissé emelkedettebben szólva: egy nép szabadságvágyát nem lehet megölni. Amikor azt hiszszük, a történet lezárult, mindennek vége, jön az ismeretlen fotós, aki tudta a dolgát. Tudta, hogy egykor szükség lesz az ő tanúságtételére is.(Bayer Zsolt: 1956 „... Hogy legyen jel”. A XX. Század Intézet és a Történelmi Hivatal megbízásából gondozta a Kairosz Kiadó, Budapest, 2000. Ára: 3600 forint)