A lakosság érdekeit, vásárlóerejét védi a kormány

P arlamentáris demokráciában a kormány dolga, hogy kormányoz, az ellenzéké pedig, hogy protestál. E triviális politológiai alaptétel látszólag érvényes a héten megint fellángolt gázáremelési vita kapcsán. A gazdasági miniszter szerdán délelőtt a parlamentben megerősítette, hogy a kormány és a Mol Rt. kompromisszumos megállapodást kötött a gázárak ügyében, amit az ellenzék csekély létszámban jelen lévő képviselői hevesen bíráltak és elleneztek. Ez talán így is volna rendjén – feltéve, ha a politikai ellenfelek álláspontjai és érvei többé-kevésbé racionálisak és következetesek, tehát józan észszel követhetők. Ha viszont – mint most a baloldali ellenzék – éppen azt támadja nem túl ízlésesen, amit a parlamentben és a médiában hónapok óta számon kért a kormányon, akkor valami bűzlik, s nem csak a gáz körül.Igazából miről folyik ez a vita, és milyen valóságos szándék, illetve rejtett érdek mozgat némely gázos, pontosabban gőzös fejű ellenzéki politikust? Idézzük fel a történetet attól a ponttól, amikor ez év júniusában a kormány úgy döntött: a földgáz világpiaci árának jelentős emelkedése és a Mol Rt. javaslata ellenére – élve hatósági jogkörével – július 1-jével csak 12 százalékos gázáremelést engedélyez, ami éves szinten hat százaléknak felel meg.Vagyis az Orbán-kormány tartotta magát ahhoz az ígéretéhez, hogy a hatósági árak körébe tartozó áruknál és közszolgáltatásoknál – ez ma már meglehetősen szűk kört jelent – az idénre tervezett hat-hét százalékos inflációnál magasabb áremeléshez nem járul hozzá. Ezzel is fékezni kívánja az infláció ütemét, egyúttal megvédeni a lakosság vásárlóerejét, sok család esetében pedig a puszta létbiztonságot.Mi történt hát? Sokan – logikusan – arra számíthattak, hogy a magát a polgári koalíciónál szociálisan érzékenyebbnek és felelősebbnek tartó baloldali ellenzék üdvözli és támogatja az infláció- és monopóliumellenes, „kisemberpárti” intézkedést. Nos, nem ez történt. Baloldali politikusok, közgazdászok és publicisták összehangolt kórusa azért bírálja a kormányt, hogy – úgymond – indokolatlanul és önkényesen beavatkozik a piac működésébe, vissza akarja államosítani a korábban magánosított közvagyont, és ezzel a tönk szélére sodorja a legnagyobb hazai vállalatot.Ki akarja újjáépíteni a szocializmust?Bauer Tamás SZDSZ-es képviselő arra a zseniális retorikai felfedezésre jutott, hogy „a Fidesz-kormány visszahozta a szocializmus egy fontos elemét: a politikai ár kategóriáját”; ergo „újjá akarja építeni a szocializmust”. És érdekes módon ennek megakadályozására felsorakozott szinte az egész baloldal, hogy a „piacellenes, etatista Fidesz-kormánnyal” szemben megvédje a piacgazdaságot, s a legnagyobb hazai magáncéget, a Molt.Hogy Bauer Tamás és az SZDSZ közeli közgazdász-publicisták (Csillag Istvántól Petschnig Márián át Várhegyi Éváig) egyöntetűen a „reális piaci”, tehát legalább 30-40 százalékos gázáremelést követelték a kormánytól, nem meglepő. Őket korábban – például az általuk máig magasztalt Bokros-csomag idején – sem érdekelték különösebben a drasztikus gazdasági, pénzügyi intézkedések súlyos társadalmi következményei. Ám az már feltűnő volt, hogy a szocialista jelzőt viselő legnagyobb ellenzéki párt több képviselője is csatlakozott a radikális szabadpiacpárti csoporthoz, és Burány Sándortól Kovács Tiboron át Schalkhammer Antalig azt javasolták, hogy a kormány jelentős mértékben emelje a gázárat. Burány például úgy vélte a nyáron, hogy a kormány a nagyfogyasztókat és a gazdagokat támogatja azzal, hogy jóval a világpiaci ár alatt tartja a magyarországi gázárat.Tehát az itt a kérdés, vajon miért állt össze egész csapat a szocialista frakcióban a lakosságot is sújtó magasabb gázáremelést szorgalmazva? Csupán azért, hogy „csak azért is” ellenezzék, és bírálják a kormány lépését? Természetesen ez is lehetséges, a szocialisták elmúlt kétévi ellenzéki működésének fényében. Az nyilván csak a véletlen műve lehet, hogy a Molért aggódó és a világpiaci gázárért kardoskodó szocialista honatyák közül többen közvetlenül kötődtek az olajcéghez. Ha fellapozzuk a képviselők nyilvános életrajzát, kiderül belőle, hogy Göndör István, Kovács Tibor is nemrég még a Mol alkalmazottja volt, Fritz Péter a felesége révén érdekelt, Schalkhammer pedig köztudomásúan régóta az energiaipar érdek-képviseleti vezetője. Parlamenti megfigyelők szerint Miklós László, aki az előző ciklusban volt MSZP-s országgyűlési képviselő, ma is aktív „Molos”, és jelenleg ő az egyik fő összekötő lobbista a nagyvállalat és az MSZP-frakció egyik része között. Lobbizni persze nem bűn – ha a tevékenység nyílt, átlátható, és bárki számára tudható, hogy mely képviselő mely gazdasági érdekcsoport vagy ágazat, cég érdekeit (is) képviseli a törvényhozásban. Ez esetben azonban korántsem volt világos, hogy a szocialisták egyike-másika miért védi mindenekelőtt a tőke érdekeit.A gázáremelés ügyében a szocialisták nem játszottak nyílt kártyákkal. Ráadásul, úgy tűnik, nem számítottak arra, hogy a kormány hosszú hónapok vitája, alkudozása után mégis meg tud egyezni a Mol-vezetéssel, mégpedig olyan módon, hogy a nagyvállalat is elégedett lehet, és a lakosság is jól jár. Ez a váratlan fejlemény annyira megzavarta őket, hogy az a néhány képviselő, aki bent volt szerda reggel a parlamentben, a kommunikációs rövidzárlatban választott koordinálatlan vagdalkozáson kívül másra nem volt képes. Emiatt azt a hibát is elkövették, hogy míg Göndör István és Veres János MSZP-képviselő a váratlan és differenciált áremelést kérte számon a gazdasági minisztertől, Bauer Tamás pedig a külföldi befektetők fogadatlan prókátoraként gúnyolódott a „kettős árrendszeren” (szerinte egységesen kellene felemelni a gáz árát), addig Burány Sándor azt ismételgette, az ellenzék soha nem is követelte (!) a gázár emelését. Ami a tényeket ismerők számára gyermeteg menekülési próbálkozásnak tűnt, az MSZP által magának állított csapdahelyzetből.Az EU-minta itt nem mérvadóBár a kormány és a Mol közötti megállapodás részleteit csak a kormány keddi ülése után ismerhetjük meg (hogy pontosan mely fogyasztói csoportok kerülnek a változatlanul, jövőre is kedvezményes gázárat fizetők körébe), azt remélhetőleg az ellenzék józanul és önkritikusan gondolkodó politikusai és szakértői is belátják – ha presztízs-szempontból nyilvánosan nem is ismerik el –, hogy az adott helyzetben a kormány a lehető legjobb – ha úgy tetszik: a legkevésbé rossz – kompromisszumot találta meg arra a súlyos problémára, amely részben az előző kormány öröksége (több szempontból elhibázott energetikai privatizáció), részben az idén rendkívül kedvezőtlenül alakuló világpiaci folyamatok (rekord olaj- és gázár) következménye. Nem csupán szakmai, hanem elsősorban politikai szempontokat és érveket mérlegelve kellett megtalálni a középutat a társadalmi, szociális szempontból még elviselhető és a piaci, üzleti szempontból már elfogadható mértékű és hatókörű áremelés között.Ez esetben a sokat – és nem egyszer doktriner módon – emlegetett EU-minta sem lehet (ma még) irányadó, legalább két okból. Először, mert – mint a kormányfő és a gazdasági miniszter is aláhúzta –, a korábbi évek gazdasági szempontból irracionális döntései következtében úgy alakult, hogy a magyar családok energiafogyasztásában többször akkora aránya van a gázszolgáltatásnak, mint a nyugat-európai háztartásokban. S bár a lakossági gázár nagyjából egyharmada a nyugat-európai átlagnak, az átlagos reáljövedelmek tekintetében még nagyobb az elmaradásunk. Ráadásul nem kizárólag a társadalom és a fogyasztás gyökeresen eltérő szerkezete miatt nem lehet (ma még) egy szintre hozni a lakossági és az ipari gázárakat, hanem amiatt sem, mert a nyugat-európai, jól működő versenypiaccal szemben nálunk még több gazdasági szektort, így az energiaszolgáltatást is „természetes monopóliumok” uralják. Lehet, hogy a mi liberálisaink nem ismerik a XX. század egyik legkiválóbb liberális közgazdásza, Friedrich August von Hayek szentenciáját, miszerint a gazdasági – és a politikai – szabadság fő akadálya a monopólium, és az az állami tervezés és beavatkozás helyes, amely a verseny erősítését eredményezi. Időnként a mi neoliberális közgazdászaink is elismerhetnék, hogy az eleve erős és fúziókkal tovább izmosodó monopóliumokat az állam nehezen tudja kordában tartani. Ebben a helyzetben csak a verseny, a sok helyütt mesterségesen fenntartott monopolhelyzetek megszüntetése, a piacok megnyitása, felszabadítása segíthet. Például az energetikában, a közüzemi szolgáltatásokban, a távközlésben. A mostani nagymértékű gázár-emelés természetesen nem csak a nagy ipari fogyasztókat érinti, az részben átgyűrűzik majd a fogyasztói árakba. Ennek ma még megbízhatóan alig becsülhető az inflációnövelő hatása, de az eddig áremelést követelő, most pedig hirtelen az inflációtól aggódó „független” szakértők jóslataival ellentétben biztosan sokkal kisebb lesz, mintha az áremelés közvetlenül rázúdulna a lakosságra. Másfelől az áremelésnek lehet olyan jótékony hatása, hogy az európai viszonylatban fajlagosan túl sok energiát felhasználó hazai vállalatok takarékosabban bánnak majd a drága energiával, és csökkentik gázfogyasztásukat. Aminek nem utolsósorban környezetvédelmi szempontból is kedvező hatása lehet.Elfogadható kompromisszumAbban a makacsul ismétlődő vádban is jókora tévedés és csúsztatás van, hogy a kormány emeli ilyen nagy arányban a nem lakossági gázárat. A hónapokig konzekvens piachívő bírálók épp olyan jól tudják – ha most mást állítanak is –, hogy nem a kormány kezdeményezte az áremelést, hanem a Mol. A kormány azért fogadta el a héten a nagyvállalat kompromisszumos ajánlatát, mert az lehetőséget, sőt garanciát ad arra, hogy megvédje a lakosságot a piaci gázáremelés drasztikus hatásaitól. Azt azonban a lakosságnak is tudnia kell, hogy olyan kicsi és nyitott piacgazdaságban, amilyen a magyar, a szociálisan leginkább elkötelezett és a nemzeti érdekek érvényesítéséért legelszántabban küzdő kormány sem mentesítheti teljesen a magyar társadalmat a globális világgazdaság folyamatainak hatása alól. Amit megtehet, és meg is tesz, hogy (Széchenyivel szólva) minden rendelkezésre álló módon és eszközzel igyekszik „a nemzet adó- és véderejét kímélni, s lehetőségig nevelni”. Az az ellenzék, amely ezért támadja a kormányt, aligha jár el bölcsen. Erre tán rá is jönne, ha nem a minél rosszabb, annál jobb taktikát választaná harcmodornak.