A szabadság szigetei

Egykor a bölcsészkar eldugott ablakmélyedéseiben vettük a Beszélőt s a szocialista underground más termékeit, izgatottan hallgattuka lengyelországi híreket. Ez volt a mihozzájárulásunk a rendszer megdöntéséhez. Mások írták, terjesztették a szamizdatot.A többség pedig nem is tudott róla.Azóta sok év telt el, megváltozott a világEurópa e táján. Mára a kelet-európaialternatív kultúra hőskora történelemmészelídült. A hónap végéig nyitva tartó berliniszamizdatkiállításon bolyongva mégis furcsaborzongás fut végig az emberen, amikorvisszapillant a múltba, beleszippanta hatvanas–nyolcvanas évek levegőjébe.Tojásdad alakú vitrinek fogadják a látogatót a Berlini Művészeti Akadémia kiállítási termébe lépve. Apró szigetek, körülzárt mikrovilágok, amelyek szigetcsoportot alkotnak. A látványtervező, Rajk László Alekszandr Szolzsenyicin szovjet kényszermunkatáborról szóló híres könyvét, A Gulag szigetcsoportot idézi e metaforával. S amint az akadémia igazgatója, az egykori szamizdatos Konrád György megnyitójában utalt a jelképre, e szigetek nagyvárosi lakások voltak, meg nevek egymás mellett a kívülről megtanult cím- és telefonjegyzékben. Hálózat, amelyet számon tartanak, kertben beszélgető baráti társaság, odakünn a hőségben, a kertkapu előtt viszont fekete kocsiban négy ember ül, állampénzen. Ahogy Bibó István írta: a társadalom megteremtette a maga intézményeit, a kultúrában a szamizdatot, az üzemekben – lásd Lengyelország! – a szabad szakszervezeteket. A szabadság köreit, apró szigeteket, amelyeken belül élhette életét.Az Erika írógép, a hordozható nyomdagép világa ez, amelynek a szitanyomás, a stencil volt a jellemző technikája. Belső tartását pedig olyan tartós értékek adták, mint az igazság keresése, a kritikai megközelítés, a másik tisztelete. Mindaz, ami itt látható, nem más, mint „hit az igazságban egy hazug rendszer közepén”. A szamizdat világát belengő hangulatot a korszak híres oroszországi disszidense így fogalmazza meg: „Magunk írtuk, szerkesztettük az irományokat, mint ahogy magunk cenzúráztuk, nyomtattuk és terjesztettük, s végül mi ültük le értük a büntetést is.” A személyes kockázatot hivatott érzékeltetni a falon egy régi fekete-fehér fotó. Kőszeg Ferenc fut rajta a Tűzoltó utcában a Kádár-rendszer titkosrendőrei elől. A kiállítás célja mégsem a nosztalgiázás, a heroizálás. Egyszerűen csak e speciális, egyetlen más diktatúrában nem fellelhető kelet-közép-európai kulturális jelenség bemutatása. S hogy ez tárgyszerűen, könnyes elérzékenyülés nélkül sikerülhet, abban nagy szerepe van a brémai egyetem kelet-európai kutatórészlegének, amely Wolfgang Eichwede professzorral az élen természetes távolságtartással, ugyanakkor beleérzően, tudományos alapossággal látott hozzá 1982-ben az anyag gyűjtéséhez. A központ gondolatát Willy Brandt, az NSZK új keleti politikájának atyja vetette fel egykor, a Volkswagen-alapítvány pedig a finanszírozásban vállalt szerepet. A közel két évtized alatt így mintegy 120 ezer darabból álló kollekció gyűlt össze Brémában, amelyhez hasonló csak az Egyesült Államokban, a stanfordi egyetemen található. A tervek szerint európai vándorútra induló berlini kiállításon 800 darab látható, alapvetően a brémai gyűjteményből.Itt vannak a névadó Nyikolaj Glazkov füzetei a negyvenes évek végéről. Az orosz költő, miután hivatalos kiadót nem talált verseire, maga gépelte le, s „szamszibjaizdat”, azaz saját kiadás megjelöléssel kezdte terjeszteni őket. Nem hiányozhatnak persze a klasszikusok sem. Az őskor, a hatvanas évek Szovjetuniójának szamizdatjai, e kultúra indulásának tárgyi emlékei, köztük a Brodszkij, Szinyavszkij vagy Danyiel ellen indított íróperek titokban terjesztett jegyzőkönyvei, illetve Szolzsenyicin híres nyílt levele az 1967-es szovjet írókongresszus résztvevőihez. De a tárlókban itt van az Ivan Gyenyiszovics egy napjának 1962-ben – Hruscsov külön engedélyével – a Novij Mir kiadónál megjelentetett, majd hamarosan illegalitásba kényszerített példánya, Varlam Salamov Kolimai történetek című kisregényének viseltes kézirata avagy a KGB igazolása egy kivégzésről, másutt távirat a szibériai szabadulásról. Magnetofonszalagok (magnitizdat), filmek, fotóreprodukciók, földalatti műhelyek kitaszított képzőművészeti remekei s nem utolsósorban a bárdok (Galics, Okudzsava, Viszockij) életművének lenyomata: betiltott rockzene. Valamennyi egy kultúra alkotóeleme. Aztán itt vannak a tárlókban a közép-európaiak, Havel, Vaculik, Michnik, Nowakowski, Bibó, Kondrád, Petri írásai, a lengyel Szolidaritás klasszikusai, az illegális postaszolgálat bélyegei vagy a hatalmat az 1975-ös helsinki értekezlet zárónyilatkozatában vállaltak teljesítésére felszólító cseh Charta ’77. A „mi” és az „ők” világának kettőssége, szembenállása.A betonvas lábakon álló szamizdatvilág tárgyi emlékei között kérlelhetetlenül előtolul a látogatóban, hogy mi valósult meg e sokszor kézzel papírra vetett álmokból? Sajnos van olyan hely Európában, ahol egyelőre szinte semmi.– Régebben zárt osztályra küldték a másként gondolkodókat, míg ma Fehéroroszországban egyszerűen eltűnnek – sóhajt az egykori szamizdatos minszki újságíró, Roman Jakovlevszki, aki a Grazsdanyin (Polgár) című illegális lap szerkesztőjeként az Alekszandr Meny atya által képviselt, vallási tematikájú vonulathoz állt közel. – Most ugyan nálunk nem sok jel mutat erre, de a jövő érdekében hozott áldozat soha nem felesleges – teszi hozzá láthatóan megrendülten.Jakovlevszki elmeséli, hogy Fehéroroszországban visszatért – illetve teljesen el sem tűnt – a szamizdat. Az ezredvéghez igazodó sajátosság azonban, hogy interneten terjed – olyan weboldalak jelentek meg, mint például a Charta ’99 –, s leginkább a fiatalok írják.Az egykori neveket böngészve szembetűnő e szubkultúra sokszínűsége. Közös volt ezekben az emberekben, hogy nem fogadták el a létező rendet, megváltoztatni azonban különböző módon próbálták. Amint a térséget, a személyeket s a nyolcvanas évek kelet-európai történéseit jól ismerő Eichwede professzor is hangsúlyozta, voltak, akik a fennálló viszonyokat következetesen megdönteni, s voltak, akik inkább megreformálni akarták.Változatos képet nyújt az egykori szamizdatos ellenzék rendszerváltozás utáni útja is. Lech Walesa és Václav Havel köztársasági elnök, Tadeusz Mazowiecki miniszterelnök, Adam Michnik főszerkesztő lett. Haláláig következetes maradt elveihez Andrej Szaharov, kitart azok mellett a más utakon járó Alekszandr Szolzsenyicin. Voltak azonban olyanok, mint az SZDSZ jó néhány prominens személyisége, akik „pragmatikusan” félretették korábbi fenntartásaikat, s koalícióra léptek korábbi ellenfeleikkel. De érdekes utat járt be a hetvenes–nyolcvanas évekből ismert szamizdatos Gleb Pavlovszkij is, aki ma a Kreml egyik befolyásos tanácsadója.A szamizdatot azonban nemcsak a kiállított tárgyak jelentik, hanem egyfajta gondolkodási mód is, amely mindenképpen kritikusabbá tett bennünket, akkori egyetemistákat is.– A könyv, az újság a szovjet időkben nem volt információhordozó. Az új áramlatok megismerése a szamizdaton keresztül vált lehetővé – emlékezik a Vremja fiatal újságírója, Jaroszlav Szkvorcov. – Számunkra a szamizdat azonban valami mást is jelentett. Az önkifejezés lehetőségét, a gondolkodás szabadságát. S azt, hogy az értelmiségi ne legyen semmilyen hatalom szócsöve. Ma nincs cenzúra, KGB – igaz, az újságírót, ha nem is a politika, de a pénz mindenképpen rabságban tartja –, nagy baj viszont, hogy elfelejtettünk gondolkodni. Ma mindent szabad, kiveszett azonban a lényeg, a gondolat, az értelem. Egykor körülöttünk volt üresség, s a szamizdatban sűrűsödött a gondolat. Ma üres minden.