A Tandori–Ottlik–Waugh háromszög

Az Alföld című irodalmi folyóirat 2000. szeptemberi számában fontos írást közölt Tandori Dezső Ottlik–Waugh címmel. E ténynek – meggyőződésem szerint – hírértéke van. Nem azért, mintha Tandori most először szánta volna rá magát irodalomtörténeti kirándulásra, s nem is, mintha ne talált volna már elég alkalmat arra, hogy Ottlikról beszéljen-írjon. Sokkal inkább azért, mert úgy tűnik, igen fontos irodalomtörténeti összefüggésre hívta föl a figyelmet. Úgy gondolom, hogy az Ottlik–Waugh kapcsolatról írt Tandori-szöveg megvilágosító erejű, s akár arra is alkalmas, hogy kicsit megváltoztassa Ottlikról alkotott képünket.Hogy az Evelyn Waugh-fordítások fontos szerepet játszhattak Ottlik írói fejlődésében, arra már Kelecsényi László is utalt Ottlik-monográfiájában. Megemlíti, hogy az angol katolikus szerző Jámbor pálya című első könyve, amelyben Waugh magániskolai tanárélményeit és bukását írja meg, tematikusan kötődik az Iskola a határon-hoz. Beszél arról, hogy Ottlikot Az utolsó látogatás című, általa fordított Waugh-regény betiltása is elriaszthatta a publikálástól. Végül arról is említést tesz, hogy Waugh vallásossága is megérinthette Ottlikot – idézi felesége levelét: „Furcsa, hogy te, a hitetlen, olyan meggyőzően tolmácsolod a hívő írót.” Mindezek azonban futólagos megjegyzések, nincs mögöttük kialakult koncepció. Tandori most egy ilyen koncepcióval (az ő szavával persze csak „sejtésekkel”) rukkol elő.Szokásos, személyes hangú írásának előkészítő részében arról a szemléletmódról szól, amely az irodalom és a hétköznapi élet között teremt kapcsolatot mind Waugh, mind Ottlik esetében. Mind a két író úgy tünteti föl, mintha az írásnak egzisztenciális tétje lenne: mintha a megírt szöveg képes lenne az olvasó életébe beköltözni. E régimódi gentlemanek, akik nem voltak híján bizonyos léhaságnak sem (Waughot részegség miatt menesztették az egyik tanári állásából, Ottlikhoz pedig azért nem akarták hozzáadni feleségét, mert a lány szülei felháborítónak tartották, hogy leendő vejük a Magyar Brige Club Erzsébet téri kioszkját nevezte meg munkahelyeként), mintha amellett érvelnének regényeikkel, hogy vannak az életben olyan pillanatok, amelyek túltesznek minden vadromantikus regényen, és fordítva, van a látomásnak olyan regénybeli pillanata, „amihez sokszor egy egész élet rövidnek látszik”.Tandori Ottlikhoz fűződő viszonya is, mint írja, több volt szakmai tiszteletnél. „Ottlik jó évtizeden át a mesterem volt, atyai barátom, együtt mászkáltunk atlétikai versenyekre.” Érezzük a fokozást. A csúcs ez: „együtt mászkáltunk atlétikai versenyekre”. Az Ottlik-könyvek nem „csak” a mesterség szempontjából fontosak számára: „a művész poggyászát jelentették, élhető matériát, nem pusztán irodalmat”. De a most közzétett tanulmány nagyon is megfogható, gyakorlati írásproblémát tárgyal: azt, hogy mennyiben hatott Waugh Ottlik stílusára és regényszerkesztési módjára.Ahhoz, hogy e témaválasztást értékelni tudjuk, látnunk kell: a kortárs magyar irodalom számára Ottlik legnagyobb erénye épp rafinált regényszerkesztési technikája, ahogy elbeszélt időket, helyszíneket, elbeszélőket tesz egymás mellé, csúsztat egymásba. Nos, Tandori szerint pont e kulcskérdésben tanult Ottlik Waughtól – hogy túlszárnyalja mesterét. Tézise ennek megfelelően nagyon egyszerű: „az Utolsó látogatás tagolása (részek és egész), Ottlik három művének is efféle tagolása...”. Melyik ez a három mű? „A Hajnali háztetők tökéletesen »leköveti« az Utolsó látogatás szerkezeti felépítését.” Az Iskola a határon-ban „a Waugh-féle időjátéknál sokkal bonyolultabb, bár szórtan jelentkező szerkezeti elemet használ Ottlik... gazdagítva azt a sémát, melyet a »Bridesheadben« láthatott. Végül a Próza harmadszor is a keretszerkezettel csap le!”.De nézzük közelebbről ezt a szerkesztésmódot, s a stiláris hasonlóságot a két nagykönyv között. A fontos első részek és utolsó részek közti hasonlóság: a klasszikus és bibliai hivatkozás. Az alakok közti hasonlóság. A regények „fiúkollégiumos” világa. A főhős festőfoglalkozása és hasonló beszédstílusa. Egyáltalán, a stílus. „Ottlik stílusának is katalizátora lehetett a Waugh-irány”, Júlia.De Tandori nem válik precíz, precízkedő filológussá. Nem látja szükségét, hogy az egyszer meglátott „nézet” (vagyis felismerés, lásd Wittgenstein vonatkozó gondolatait a Filozófiai vizsgálódásokban) minden apró momentumát azonosítsa. Nem akarja túllihegni a dolgot. Mi több, egyáltalán nem az a célja, hogy Ottlik eredetiségét – pont e kulcskérdésben – megkérdőjelezze. Ez éppen nem: „az Iskola csodásan monimalista időjátékarányai: egy ízig Ottlik találmányai mind” – szögezi le kategorikusan. Nem a filológusok babérjára tör. Más célok mozgatják tollát, gondolatmenetét. Először is stílus és szerkesztés viszonya foglalkoztatja. A próza, Ottlik prózájának ezek a legfontosabb elemei. Az Ottlik-hatásra vonatkozó kérdésre válasza a következő: Ottlik nem is annyira stilárisan követi a „vadromantikát” felvállaló Waughot. Inkább arról van szó: amit Waugh a stílus retorikai telítettségére bíz, azt Ottlik a szerkesztésbeli leleményeiben próbálja hozni.De van egy, a mesterségbeli fogásoknál is fontosabb kérdése Tandorinak. Vagy inkább problémája. Rejtélye, gordiuszi csomója. Kötődése. Hogy mitől válik ilyen nagy, fájó zengésűvé e két író írásmódja?Tandori, amikor erre a kérdésre kerül sor, ködösít. Nem mond ki semmit egyértelműen, tételszerűen. Leginkább idéz. Megpróbálja szövegszerűen felidézni azt, amire gondol. Hogy Ottliktól vannak mondatai, pillanatai, az gondolható. De ugyanilyen viszony fűzi Waughhoz is. (Mintha, így utólag is, mesterévé fogadná. Ottlik és Waugh nem akármilyen mesterek!)Amit most én szeretnék nevesíteni, azt épp ez a különös háromszög, a Tandori–Ottlik–Waugh háromszög rajzolja körül. Mintha lenne közös mondanivalójuk, nekik, hármójuknak. Látszólag semmi közük egymáshoz. Oxford, határszéli katonaiskola, madarak és lovak. „A fogható valóság felszínén élünk, elszakadva.” Mégis, a megírás módja által Tandorinak sikerül hármójukat láthatatlan szállal, így utólag is összekötni. „Az érzékelésen túli, időn kívüli, nagyobb valóság terében azonban folytonosan összefüggünk egymással valahol. Indáink metszik a világot, aztán továbbnyúlnak ki, egy ismeretlen dimenzióba, mint elszakítatlan köldökzsinór, s ott vagyunk egybekapcsolva, egyetlen egészként, abban a teljes kontinuumban”. Ezek Medve Gábor kéziratának kicsit fellengzős szavai az Iskolából. Ebben a másodlagos szövegrétegben merte Ottlik leginkább megközelíteni a Waugh-regény írásmódját, a „Waugh-féle nagy, fájó zengést”. A világirodalmi példakép olyan mondatait, amelyektől, Tandori nem habozik bevallani, sírni („bőgni”) szokott. „Elérkeztem hát a szakadozott mondatokhoz, utolsó szavainkhoz, melyeket egymással váltottunk, Júlia meg én, az utolsó emlékeimhez.”Tandorit az a pont érdekli, ahol e könnyű tollú írók mondatai hirtelen úgy kitágulnak, mint sötétben a pupilla, és csak szívják-szívják magukba a világot. Nem adja alább, az írás mesterségének csodája foglalkoztatja. A magam számára ezt az Ottlik–Waugh-féle csodát kétfelől tudom magyarázni. Egyfelől úgy tűnik, mindkettejük tollát az emlékeik mozgatják. A múlt foglyai ők, idejétmúlt alakok, akik egy letűnt világot idéznek vissza, azt, ami visszahozhatatlan. Ahogy az Utolsó látogatás – és magyar, Waugh és Ottlik által adott címe külön-külön is – jelzi, erre képesek: aranyfénybe öltöztetni a fiatalságot: „Emlékekről írok, emlékeimről, furcsa madaraimról, ahogy háború idején, vagy szürke reggelen felszárnyaltak körülöttem. Ezek az emlékek nekem az életemet jelentik – mert semmi más nem a miénk biztosan, csak a múlt –, ezek az emlékek mindig velem voltak.” (Ezek nem Tandori mondatai, az Utolsó látogatásból valók.)De már ez sem pusztán érzelgősség, kandírozott nosztalgia. Nem. Talán pontosabb szó rá: lázadás. Amilyen kopogósan és reszelős hangon tudja kimondani Ottlik egy olyan szövegében, amely megint arról beszél, ami visszavonhatatlanul eltűnt, hogy egy frászt tűnt el: „– Pedig de nehéz időkön estünk át. Ezt te nem tudod, Péter – suttogta Grynaeus Ottó. – De minden megvan, minden a régi. Meg voltál lepve, mi, öreg?”Ám még ez se a vége a történetnek. Ha legvégül gondolati hozadékuk felől szemléljük e szerzőket, azt mondhatjuk, írástechnikájuk az ember létmódjára kérdez rá. Könyveik témája az a közeg, amelyben az emberi lény él, „Tejsav és gyanta”. Hajnalok és kora délutánok, a gyermekkori unalmas délutánok, amikor szinte zúg, úgy felerősödik ez az „érzet”, ahogy a lét dörömböl az ember tudatának ajtaján. Az ember által megtapasztalható-feltárható élményszintek közül az érdekli őket, amely sértetlen marad a legnagyobb tragédiák után is, és amelyben mindig mindenki az a gyermek marad, aki joggal tart igényt arra, hogy. Szóval a boldogság. Azt szeretnék megírni, a „boldog pillanatot, ahogyan beledobban az ember szíve a folyóparton, ha látja a jégmadarat hirtelen felcikázni az ólomszínű, zajló víz fölé”.Amikor Tandori az elemzés során ehhez a ponthoz ér, amikor „legördül a lavina, lezúdul a hógörgeteg”, a következőképp hátrál ki szövegéből: „megtettem utolsó elképzelhető dolgomat a régi papirosoknak e tárában, és megyek, elindulok mezítláb”. De mert ezt a mondatot tán nem tartja elég „nyesettnek”, még egyszer, iskolás módon összefoglalja számunkra felismerését az Ottlik–Waugh viszonyról: „Az Evelyn–Waugh-féle nagy, fájó zengést ő a prózatagolás eszközeivel éri el, világirodalmian példamutató »gyakorlatokat« hajtva végre.” Ilyen egyszerűen is összegezhető egy fontos felismerés.