„Ami a szíve vágya, abban meg fogjuk akadályozni”

Az elmúlt év irodalmi szenzációja lehetett volna egy közel ezeroldalas nagyregény, a Szuvenír. Ám az ismeretlen írónév, a kisregények évadjában hatalmasnak tűnő terjedelem, továbbá a sajnálatoskülső körülmények – a kiadó röviddel a könyv megjelenése után csődbe jutott, azóta meg is szűnt – mind-mind a kritikai elismerésés az olvasói megismerés ellen hatottak. „Elátkozott könyv”– mondja keserűen a szerző, akivel az ünnep előtt életrőlés irodalomról, múltról és jelenről beszélgettünk.– A Szuvenír a pesti srácokról, a forradalom főszereplőiről szól. Közéjük tartozott?– Családommal Szegeden éltünk, tizenhat éves voltam a forradalom idején. És mindenhova elmentem, ahol történt valami. Kevesen tudják, hogy október 16-án Szegeden alakult meg a MEFESZ, a Magyar Egyetemi és Főiskolai Egyesületek Szövetsége. Október 20-ra nyilvános ülést hirdettek, ahova belógtam, s ott hallottam először, hogy a szovjet csapatok menjenek haza. Eufóriában éltem meg Szegeden a forradalom két hetét. Még fegyvert is szereztem, bár sohasem használtam. Amikor decemberben már pufajkások garázdálkodtak a városban, engem is elővettek, de semmit sem tudtak rám bizonyítani.– Hogy élni lehessen, hallgatni kellett 1956-ról. Hány évig bírta a hallgatást?– Utolsó éves voltam a jogi egyetemen, amikor letartóztattak. Hruscsov bukása után jöttek a keményvonalas elvtársak nálunk is, és az egész országban politikai pereket kreáltak. Barátaimmal volt egy naiv elképzelésünk: csinálunk egy társadalomtudományi és kulturális folyóiratot, s elkészítettük egy polgári demokratikus alkotmány tervezetét. A hatvanas évek elején megélénkült a szellemi élet. Filmklubok működtek, vitadélutánokat tartottunk, azt hittük, lehet álmodozni és beszélni. Aztán 1965-ben, már a szegedi Komócsin-érában, egy váratlan éjszakai házkutatás után letartóztattak. Először úgy látszott, állam elleni összeesküvés lesz a vád, amiért akkoriban tíz–tizenöt évi börtönt, sőt halálbüntetést is lehetett kapni. De Kádár közbelépett. Nem akarta, hogy a világ újabb politikai perekről beszéljen, így csak izgatásért ítéltek el. 1967-ben szabadultam a gyűjtőből. A vizsgálótiszt, aki a legkülönbözőbb módszerekkel próbált vallomást kicsikarni belőlem, búcsúzóul azt mondta: „Egyet vegyen tudomásul! Csinálhat, amit akar, de ami a szíve vágya, az irodalom, abban meg fogjuk akadályozni.” Tudta, hogy mindig írni szerettem volna. Így nem kezdődött el az én írói pályám. Noha később az És és a Valóság közölte néhány írásomat.– Mit csinált a szabad életben?– Eleinte még nehezebb volt kint, mint a börtönben, hiszen mindent megtettek, hogy egzisztenciálisan ellehetetlenítsenek, hogy a mentális és lelki kiegyensúlyozottságot ne legyen módom megtapasztalni. Amikor munkára jelentkeztem, s kiderült, hogy milyen priuszom van, azonnal elutasítottak. Általában már október 20-án bezárkóztam, nehogy véletlenül begyűjtsenek a szokásos razziák alatt. Később nagy nehezen megszereztem a diplomámat, s mert Szegeden nem boldogultam, elmentem Nyíregyházára ügyvédbojtárnak. Megállapodhattam volna, mert volt munkám bőven. Élhettem volna a vidéki ügyvédek nyugodt, nem épp eseménydús életét, de éreztem, hogy a jogi nyelv rám telepszik, fojtogat. És az életforma is. Paál István, az Egyetemi Színpad kiváló vezetője beajánlott az ugyancsak börtönviselt Fekete Sándornak, aki 1977 elején előbb három, aztán hat hónapos szerződéssel odavett a Tükörhöz. Így lettem fővárosi lakos. A lapnál is maradtam a megszűnéséig. És tudomásul vettem, hogy bizonyos írásaim nem jelennek meg.– Akkor debütált az irodalmi életben, amikor az embereket az irodalomnál lényegesen jobban izgatta a politika, amikor a kritikusok már nem érezték szükségét, hogy minden új műről írjanak.– 1989-ben jelent meg első regényem, a Szamurájok. Ez a könyv is bizonyítja, hogy igenis lapultak az íróasztalfiókokban kéziratok. A Szamurájok már 1980-ben készen volt, de a kiadás szóba sem jöhetett, hiszen börtönélményeimből született. Az akkori viszonyok között 1989-ben mégis meglehetősen nagy port kavart, megkapta az Irodalmi Alap legjobb elsőkönyv-díját, Határ Győző méltatta a Szabad Európa Rádióban. Második regényem ugyancsak a Szépirodalmi Könyvkiadónál jelent meg 1990-ben, A láthatatlan fészek címmel, s még ugyanabban az évben a Holnap Kiadónál Szállj le, édes szekér! címmel prózakötetem jött ki.– És ezután, mikor már írónak tekintették, elhallgatott?– Nekiláttam a Szuvenírnek. Hét évig dolgoztam rajta, nem érdekelt a világ, mert még a börtönben fogadalmat tettem, hogy megírom a forradalom regényét. Ültem olyan zárkában is, ahol már a második öt évüket töltötték ártatlanul meghurcolt forradalmárok. Nekik is, önmagamnak is tartoztam ezzel a könyvvel.– Hogyan gyűjtötte össze az anyagot?– 1990-ben a Történelmi Igazságtétel Bizottság, a TIB sajtótitkára lettem, rengeteg emberrel megismerkedtem. Előbb különféle lapoknak interjúkat készítettem ötvenhatosokkal, aztán a televíziónak forgattam filmeket. Mindent elolvastam, amit tudtam, mindenkit felkerestem, akinek nyomára akadtam. Hat filmet forgattam, és csak az első maradt dobozban. Pongrátz Gergely könyvében bukkantam rá Gazdagh Sanyira, akihez 1991-ben egy hétre kimentem Hamburgba, róla mintáztam a Szuvenír főszereplőjét, Mérlegh Sanyit. Persze bármilyen sokat beszélgettünk, mindent nem tudtam meg róla, így 1956 előtti életét részint a magam emlékeiből építettem fel. A regény legtöbb szereplőjével személyesen találkoztam, az ő vallomásaik nyomán kerekedett ki a mártírok és áldozatok rajza.(Benedikty Tamás dossziét vesz elő, benne fotók meggyötört, de tiszta tekintetű öregemberekről, akik ötvenhat hősei voltak, s most a regény szereplőiként idézik a század legfelemelőbb két hetének történetét.)– Mekkorára tervezte a regényt?– Ahogy írtam, egyre inkább hatalmas folyammá terebélyesedett, ahová mindenki bevitte a maga sorsát, a maga igazát. Kiderült, hogy ötvenhat nem érthető meg az előzmények nélkül, s ezek valahol az első világháború idején kezdődtek. Nem érthető meg a forradalom 1944, Horthy szerencsétlen kiugrási kísérlete és a német megszállás nélkül. Nem érthető meg persze az ötvenes évek, a kitelepítések, a kulákperek, az általános lerongyolódás nélkül sem. Arra törekedtem, hogy szociológiailag, történetileg és pszichológiailag hiteles legyen a regény. Borzalmasan nehéz volt minden reggel – mert reggel, tiszta fejjel tudok jól dolgozni – szinte sámánként révületbe esni, visszamenni az ötvenhatos Budapestre, látni magam előtt az eseményeket, hallani a hangokat. Ha ugyanis nem tudok valamit filmszerűen magam elé idézni, akkor képtelen vagyok megírni. Ebben a regényben éltem több mint hét évig, s közben elvágtatott mellettem a világ. Már-már a finisbe értem, amikor jött az első, aztán hamarosan a második infarktus. Akkor azt hittem, soha nem fogom befejezni. Hagytam is egy végrendeletet a barátaimnak, amelyben azt kértem, hogy a félbeszakadt kézirat végére írják oda, hogyan akartam befejezni. Aztán 1998 végére mégis elkészültem vele. Mondanom sem kell, a kiadók nem kapkodtak érte. Végül odaadtam a Kertek 2000-nek, mert ennek szerkesztői, noha egy fillér honoráriumot nem fizettek, legalább vállalták a kinyomtatását.– Arra nem gondolt, hogy ha rövidíti a művet, talán nagyobb szerencsével jár?– Az ember írás közben nem hazudhat. Úgy gondoltam, ha bármit elhagyok, csorbul az igazság. Lehet, hogy praktikusabb lett volna három vagy öt regényre szétszedni az anyagot, és évente-kétévente kiadni karcsú kötetekben. De képtelen voltam rá. Amikor az első könyveimmel jelentkeztem, barátaim azt kérdezték, mikor írok már nagyregényt. Akkor, mondtam, ha már mindenki kisregényt ír. Soha nem tartoztam semmiféle versenyistállóhoz, és nem is fogok.– Horváth Tamásként már nevet szerzett magának az irodalomban. Miért mondott le erről a névről?– Mikor a regényt írtam, hirtelen elszaporodtak a közéletben a Horváth Tamások. Horváth Tamásnak Hívták Horn Gyula külpolitikai tanácsadóját, van ilyen nevű munkatársa az MTV-nek és a Duna Tv-nek, legalább öt újságíró használta ezt a nevet. Nem akartam pereskedni, felvettem corvinista barátom nevét, akivel egy 1992-es forgatáson ismerkedtem meg. Már halálos beteg volt, hazajött meghalni. Arra gondoltam, legalább valaki továbbviszi a nevét.– Kinek szánta a regényt?– Szerettem volna emléket állítani az ötvenhatos pesti srácoknak, a forradalomnak, a XX. század egyetlen tiszta pontjának, ahová mindig érdemes visszatérni. De ahová nagyon nehéz visszatérni, s kérdés, vajon akarunk-e, mivel a teljes értékvesztés mocsarában nem szívesen szembesülünk nagy eszmékkel, lelki-erkölcsi emelkedettséggel. Hogy örömet szereztem-e a még élő pesti srácoknak? Nem hiszem, s őszintén szólva nem is ez vezérelt. Az ő életük kettétört, börtönbe jutottak, testileg megrokkantak, külföldre szöktek. Nemigen kerültek közel a könyvek világához, s bizonyosan nem tartoztak azok közé, akik lépést tartanak a kortárs irodalommal. Én irodalmat akartam írni, amelynek saját nyelve van. Hogy ez mennyire hiteles, mennyiben felel meg annak, amit a könyv tárgya előír vagy kikényszerít – ezt végül is ki-ki eldöntheti. Egyébként nem látom különösebb jelét annak, hogy e kérdés bárkit is foglalkoztatna. Mindenesetre tény, hogy ez a nyelv óhatatlanul eltér attól, amit ők ma beszélnek. Vagy amit emlékeikben féltve őriznek.– Hatvanévesen keserű ember lett?– Tíz évet áldoztam erre a könyvre, és most már szeretnék elszabadulni a témától. Mást akarok csinálni. Most éppen a verseimet rendezem sajtó alá.