Aranykor

Világkultúránk horizontján isteneinkés tetteik ősidőktől fogva vezérlő csillagok az égen: születnek és kihunynak,a helyükre mindig új ragyogás költözik.A világtörténelem isteneit, mitológiai hőseit keressük most fel. Földrészről földrészre, kultúrától kultúrára utazgatunk, s közben mindig ablakot nyitunk majd a visszatérő alaptémákra, -motívumokra, -fogalmakra.Itt van mindjárt az ablak mint fontos jelkép, a fénynek, a világosságnak, a nagyfokú látás képességének szimbóluma. Ennek révén tud kapcsolatot teremteni az ember, az emberi lélek a Nappal, az égitestekkel, az Istennel... Az ablak a ház szeme, örökké éber tekintete, mivel az ablakon át belátható a környező terület, s kellő időben tudomást szerezhetünk a közelgő veszélyről. Ha mitológiai szereplő nyitja ki az ablakot, lát mindent, egészen a Napig, s miképp a Teremtés könyvében olvasható, ha az Isten nyitja ki az égi ablakot a Nap és az eső előtt, „felfakadnának ezen a napon a nagy mélység minden forrásai és az égi ablakok kitárulnak”.Az alakváltoztatás a mitológiai hős alakjának mágikus megváltozása. Ősi elv, hogy a valóság minden jelensége kölcsönösen átváltozhat egymásba. Az alakváltoztatás motívuma régtől fogva szerves része a mitológiai történeteknek. Átváltozott lényként szerepelhetnek emberré alakuló állatok, növények, egyes tárgyak, szellemek. Vőlegény, menyasszony könnyűszerrel veti le éjszakára állatbőrét: tollruháját, hüllőkülsejét.Az állatok szerepe is rendkívül nagy a mitológiában. Az emberiség fejlődésének korai stádiumában az állatok még nem váltak teljesen külön az emberi közösségektől, s a társadalmi hierarchiába tartoztak. Különösen elterjedt az állatoknak a világrészekkel, évszakokkal, természeti erőkkel való összekapcsolása. Kínában, Tibetben és Mongóliában állatokkal kódolják a megfelelő hónapokat. Az állatok már a legrégibb képzőművészeti emlékeken is az ábrázolás legfőbb tárgyai. Még a feltűnően emberi alakokat teremtő görög mitológiának is van egy meghatározó rétege, amely az állatokkal kapcsolatos: Zeusz bikává, sassá, hattyúvá, hangyává, Dionüszosz bikává és kecskévé, Poszeidón lóvá változása. Vagy az istenek állatok alakjában való tisztelete (Athéné mint kígyó; Dionüszosz mint bika), illetve az istenek szent állatai és a bizonyos isteneknek szánt áldozati állatok.Manhardt német néprajzkutató alkotta meg az „alsó mitológia” kifejezést: olyan lények tartoznak ide, akiknek nincs isteni státusuk, de – mint afféle démonok – beavatkoznak az emberek életébe, találkoznak az emberekkel, emberré változnak, s számos hagyományban nagyobb a jelentőségük, mint az isteneknek.Az ember eredetéről, teremtéséről szólnak az antropogonikus mítoszok, amelyek néha az ember egyes szerveinek eredetét beszélik el. Többségükre jellemző, hogy kezdetben minden emberi külsejű: minden lényt, állatot, tárgyat és jelenséget – a Napot, a Holdat, a csillagokat, a törzs lakóhelyét, sőt az egész világegyetemet is – gyakran úgy írják le, mint amely az „első ember” testrészeiből keletkezett.Az aranykor elképzelése az emberiség boldog és gondtalan állapotáról az antik világban alakult ki. Hésziodosz szerint Kronosz főisten uralma idején az emberek első nemzedéke teljes gyönyört élvezett: „Azok az emberek úgy éltek, miként az istenek, nyugodt és tiszta lélekkel, nem ismerték a bánatot, és nem ismerték a munkát. És a szomorú öregség nem mert ellátogatni hozzájuk… Úgy haltak meg, mintha álomba szenderednének... Dúsan termő földek maguktól adtak nagy és bőséges termést...”Az aranykort azonban az ezüstkor követte, majd a rézkor, s mindegyik nehezebb és nyomorúságosabb volt az előzőnél. A negyedik volt a héroszok kora, akik Trójáért küzdöttek, s végül beköszöntött a mai, a vaskor, a teljesen elrontott és kegyetlen világ.Jung svájci pszichológus és mítoszkutató olyan ősformák, ősképek, archetípusok létéről írt, amelyek emberi tudattalanunkban reprodukáló képek alakjában formálják képzeletünk aktivitását. Az özönvíz mítosza például egymással nem érintkező mitológiákban is kialakult – Jung szerint kívül a személyiség határán, az úgynevezett kollektív tudatalatti régióiban.