Golyók előtt ott van a szívünk

A golyók előtt hányszor ott volt a szívünk! Gyakran ott volt ezen a tájon. Arra a komor októberre gondolva azt is hihetjük, hogy örökké. Pedig csak egy évszázada jelent mást nekünk ez a hónap, szívet szorongató emlékezést, lélekdidergést. Első megszentelése vérrel történt, és a leveretést, bitófákat, tábornokok kivégzését juttatja eszünkbe. De ne feledjük, egyúttal a kivételes bátorságot is, valamint azt a különös magatartást, amit máskor is annyiszor megcsodálhattunk: hogy magyarrá lesznek nagy, szent eszme nevében a nem magyarok. Született és örökös magyarrá! Mert ki próbálná, ki tudná visszaperelni őket? Ki merné? Ez a történelmi áldozat volt az első, szent októberi kiáltás, nagy méltóságú üzenet, országnak s jövőnek szánt kinyilatkoztatás, amit a vértanúság hitelesít, míg ember az ember.Aztán évszázad múltán szívünk megint a puskacsövek előtt, a golyók előtt. És a sorsunk is, pontosabban sorsunk jelképe. Mert nem tudok másra gondolni, amikor a húszesztendős fiatalember, Szabó Károly szakmunkás fényképét nézem, és kezemben az az átlőtt, golyóütötte tízforintos, amelyet bátyjától 1956. október 22-én kapott, amikor az éjjeli műszakba elindult dolgozni, s külön izgalom volt, hogy majd felveheti első fizetését, amivel kissé megkönnyíti családos bátyja sorsát, aki korán halt szülei helyett fölnevelte. De többé senki ismerős, barát vagy rokon nem látta. Elment dolgozni azzal a derűs, mosolygó arccal, amely a fényképen is látható, és a magyar történelem a vértanúk közé sodorta. Mert ahogy a bátyja és nevelője írja – hiszen édesapja még a születése évében, 1936-ban meghalt, édesanyja pedig 1952-ben –, hosszas keresés után már-már azt hitték s remélték, hogy Nyugatra távozott talán, mint annyian. De 1957 február–márciusában kiderült, hogy 1956. október 26-án halt meg. A fején, mellén és alsó végtagján érték a lövések. A Kerepesi temető igazgatósága szűkszavú volt abban az időben. Csak ezt közölték a testvérével, és odaadták személyi és gyári igazolványát, valamint azt az átlőtt tízforintost, amelyet a szíve fölötti zsebbe tett el. A sírhelyét végül megmondták, de azt, hogy hol és milyen körülmények között halt meg, nem.Szívünk mindig a golyók előtt! S volt idő, amikor a szent és örökkévaló dolgok felől nem volt tanácsos érdeklődni. Amikor titkolni, sőt szégyellni kellett a mártírokat, a haza hőseit, véreinket, soha nem pótolható veszteségeinket. Mintegy két évtized telt el a múlt században 1849 októbere után, s három évtizednél is több idő 1956 októbere után, amikor már lehetett szólni nagy fájdalmunkról, lehetett jeltelen sírokat keresni. Aligha van még nemzet, amelynek ennyi mártírja volna s főként ennyi ifjú hőse! De alig tud valamit erről az ifjúság! Többet tud lélek- s szellemromboló együttesekről, hírhedett semmi „sztárokról”, akiket elfúj nyomtalanul az idő, mint a drága fiúkról, akik szinte puszta kézzel estek a nagy fekete, páncélos dögbogaraknak, és végeztek velük. Akik akkora pofont adtak a vörös birodalomnak, amekkora itt, Budapesten megrogyasztotta, s amit aztán nem is tudott soha kiheverni. S ne féljünk kimondani az azóta tagadhatatlan igazságot: ezek a magyar ifjak egyszerűen más irányba fordították az egész világtörténelmet! Se ne legyünk visszafogottabbak a forradalmunk megítélésében annál, ahogy arról Albert Camus vélekedett s vallott meg a Magyarok vére című írásban: „A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia – s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben” – írta nem sokkal a forradalom után a Nobel-díjas író. Csöndben kérdem: mit őriz mindebből mai közemlékezetünk?Nézegetem az átlőtt tízforintost, és beleborzongok a nem ifjak, nem húszévesek számára szabott halálpillanatok elképzelésébe. A végtelen magányra gondolok, amelyet az árva fiú kihűlő testében érzett. Mi volt az utolsó kép, amelyet látott? Hiszen 22-től 26-ig még élt. Miért nem ment haza nevelőbátyjához? Nincs más válasz, mint az, hogy részt vett a forradalomban. Harcolt másokkal együtt, hasonló tiszta tekintetűekkel, akik értelmükkel talán nem is tudták a lázadás okát, de érzelmeik világosak voltak és pontosak. Szabó Károly annyi idős volna, mint e sorok írója. (S megdöbbentő, mennyire hasonlít rám! Mintha az én hajdani, húszéves arcomat látnám, amint átnézünk egymásra a sebtiben kivágott magyar zászló közepén, ahol a mi arcunk lett akkor az új címer!) Hiányzik a versmondásért börtönbe került Klencz Tibor, s hányan már a pécsi börtönből, Kistarcsáról, a szeretetre méltó emberek, barátok, ismerősök! Mint ahogy hiányzik az ismeretlen jó ismerős, Szabó Károly. Hiányoznak a parkokból unokasétáltató léptei. És még hány és hány nagyapa hiányzik unokáival együtt. Még annál is több talán, mint amennyivel évente kevesebb itt a magyar. Hiányoznak Gérecz Attilák, Mansfeld Péterek és Szabó Károlyok. Hiányoznak a suhanc nagyapák, a pótolhatatlanok.Te átlukasztott tízforintos, te mára kicsi pénz, ma is mögötted lüktet a meleg dobogás. De csak a szegénységre emlékeztetsz inkább, ám történelmileg számomra ma ez a tízforintos bankjegy a legnagyobb értékű pénz. És ezt nem képesek megcáfolni a tankok helyébe tornyosuló fényes bankok, sem azt, hogy ezek a fiúk, a szent suhancok csodát és példát fényeskedtek számunkra, mert átlőtt szívükkel is győztek!