Hiábavaló véráldozat volt?

S zegény jó Illyés Gyula még így sóhajtott fel: „Mi csak azt szeretnénk elérni, hogy akiben nincs meg a nemzet szeretete, az ne szólhasson a nemzet nevében!” Ez már a 70-es évek elején sem csiholt ki a közélet szereplőiből többet cinikus mosolynál, ma pedig – három évtized elteltével – már nem ér meg egy keserű nyelést. Óhatatlanul a márciusi ifjak 12 pontja jut az ember eszébe, amely másfél évszázaddal később ismét megjelent az ’56-os egyetemisták listáján. Sorsproblémák azok, amelyek rendszerváltozás útján sem nagyon szoktak megoldódni.Ugyancsak Illyés merészelte azt kimondani, hogy a magyarság sorsproblémáihoz mindenkinek csak felelősen szabadna hozzászólnia. Mondta ezt akkor, amikor ennek a kicsi gyarmatnak nem lehettek saját problémái, hiszen szerves része volt a szovjet világbirodalomnak. Ha más nem, az 1953-tól ’56-ig hol felbukkanó, hol eltiport reformkísérlet már bebizonyította, mennyire nem tűrte a moszkvai központ a külső kezdeményezést. Bármilyen módosításra kizárólag a szovjet pártnak volt joga, amely viszont haláláig képtelen volt rászánni magát lényeges korszerűsítésre, akár a gazdaságban, akár a politikában.Diktatúrában nem létezhet közvélemény. Az 1968-as cseh próbálkozás az „emberi arculat” kialakítására a szocializmusban akkor hívta ki maga ellen a végítéletet, amikor programszerűen meghirdette a sajtószabadságot. Erre a gyarmatosító szokása szerint fegyveres beavatkozással válaszolt. Már a márciusi ifjak is tudták, hogy a szabadság sine qua nonja, elengedhetetlen követelménye a gondolat szabadsága, s kifejezésének törvényes biztosítéka. Miként maradhattunk volna meg gyarmatnak, ha legalább néhány napilapban őszinte szavak jelenhettek volna meg a haza valóságos állapotáról, az elnyomás tűrhetetlenségéről, az hatalom irtózatos bűneiről, a gazdaság tönkretételéről, a nemzetnek okozott véráldozatról. Sohasem adtuk volna fel önmagunkat ilyen teljesen, ha a nemzetnek lehetnek saját szellemi vezetői, akik magyar mintát adnak a ránk erőszakolt idegen eszménnyel szemben!A szovjet uralom fenntartásához tehát olyan értelmiségi réteg kizárólagos együttműködésére volt szükség, amely egzisztenciálisan kötődött a sztálini szocializmushoz. Sok, jól képzett, intelligens tollforgató akadt közöttük, akik csak hallatlan cinizmus árán lehettek apologétái a menthetetlennek. Állandóan szimulálniuk kellett a nemlévőt, és disszimulálniuk a valóságot. Akár tudták, akár nem, segédkeztek a hazugság légkörének olyan eluralkodásában, amely végül szakadáshoz, hitelvesztéshez, összeomláshoz vezetett. Minden hírközlő szerv, propagandista kötelességszerűen ugyanazt a nótát fújta, nem is említve az egymilliós párttagságot. Ezért azután sok időbe telt, amíg az emberek ráébredtek a véres valóságra: nem egyéni tragédiákat éltek át, még csak nem is szűkebb-tágabb családjukat zilálta szét a hatalom. Nemzeti sorscsapás ért bennünket. Ha azután a hatalom ilyenkor még ügyetlenkedni kezdett is, éreztetve a tömegekkel képtelenségét a megszokott kegyetlen következetességre, akkor törvényszerűen kinyílt az olló másik szára, azaz az eltiportak milliói egyszerre jutottak arra az elhatározásra, hogy ezt a gyalázatot tovább, az életük árán sem viselik el.Nagy Imre rövid életű miniszterelnöksége idején azt állapította meg, hogy Rákosiék esztelen gazdaságpolitikája két teljes esztendő nemzeti össztermékével felérő kárt okozott a népgazdaságnak. Szabadjon Marxot idéznem: „Ha a felépítmény (a politikai hatalom, a társadalom) gátolja az alépítmény (azaz a gazdaság) egészséges fejlődését, a helyzet megérett a forradalomra!” Ma már szinte senki sem akar emlékezni arra, hogy a sztálini rendszerű szocializmus első gazdasági megroppanása éppen 1953 tavaszára következett be, s ezért kellett a nagy diktátor helyébe lépett új moszkvai vezetőknek gyorsan változást elrendelni ennek a kis gyarmatnak az élén. Azt is kevesen tudják már, hogy Rákosi – a moszkvai fejleményeket kihasználva – másfél év múlva megbuktatta Nagy Imrét, s ott folytatta a maga csődpolitikáját, ahol Hruscsov parancsszóval abbahagyatta vele.Ennek 1956 nyarára meg is lett az eredménye: beérett a második gazdasági csőd, amin már az sem segített, hogy a mi Rákosi elvtársunkat sürgősen Moszkvába vitték. A forradalom minden előfeltétele együtt volt, csak a szikra hiányzott hozzá. Sokan gondolják úgy, hogy a magyar forradalom valójában szovjet érdeket szolgált, amennyiben Hruscsov sztálinista ellenzékének a malmára hajtotta a vizet. Ha így volt is, a nagy Lenin szerint forradalmat „csinálni” nem lehet, hiszen abban akkora történelmi energiák szabadulnak fel, amelyek fölött ember nem rendelkezhet. A robbanókeveréket viszont már a hatalom is meggyújthatja...Nos, ezt a hatalmat szolgálta nálunk minden rendű és rangú kommunista tollforgató. Sokan közülük – nyilván a legokosabbak – ma azzal büszkélkednek, hogy ők kezdték meg a pártállam épületének lebontását. Ez igaz is, ám azért tették, nehogy a fejükre omoljon az egész korhadt rendszer, mint 1956-ban. Ráadásul lebontás közben ügyesen beépültek a gyűlölt kapitalizmusba, s ma – őszinte elképedésemre – ugyanazok a közvélemény-formáló értelmiségiek kívánják eldönteni, ki csatlakozhat Európához, akik évtizedeken át az osztályharc éles fegyverét forgatva döntötték el, hogy ki ellensége a szocializmusnak és ki nem. Látnunk kellene végre, hogy aki évtizedek következetes propagandájával segített ázsiai proletariátussá lefokozni bennünket, éppen az fintorog ma „hamisítatlan” européer módjára a sajnos valóban primitíven materialista magyarságon! Aki igaz internacionalistaként rontotta meg a nemzetet a megszállók szolgálatában, az ma kozmopolitaként rémül meg attól, hogy az általa megnyomorított magyarság netán mégis magához tér.Egykori céljaink jórészt elavultak, hiszen ki követelhetné ma „Nagy Imrét a kormányba”, ki vágyakozhatna komolyan közvetlen munkástulajdonra a munkástanácsok alatt, sőt az ENSZ szavatolta semlegesség is haszontalan lenne a mai Európa kellős közepén. A szabadság viszont még mindig éppen olyan fontos nekünk, mint 44 évvel ezelőtt. Ám amíg a szabadság lényegét jelentő sajtó, rádió, tévé nem a nemzet szabadságát szolgálja, addig úgy érezzük, hogy hiábavaló volt a szabadságharc, a véráldozat: a régi börtönőrök csörgetik a kulcsot, s nyitják-zárják az ajtókat, mégpedig anélkül, hogy foglyaik egyáltalán értenék ezt az új-régi helyzetet.Rabtársak, jól nézzétek meg, milyen börtönkosztot adnak be őreink a csajkákban! A szerző a Történelmi Igazságtétel Bizottság elnöke,Bibó Istvánnal és Göncz Árpáddal együtt ítélték el