Meglopott gyermekkor

Kósa Pált, a Balatonfüredről származó asztalosmestert 1959. március 15-én, vasárnap, nemzeti ünnepünkön a Fővárosi Bíróság „a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló mozgalom kezdeményezésének és vezetésének” vádjával halálra ítélte. A tanácsvezető bíró, aki mellett Habas János és Horák Ferenc népbíró foglalt helyet, mosolyogva olvasta fel az ítéletet. A teremben ülő ÁVO-sok pedig nevetgéltek, és ujjukkal felfelé mutogattak, jelezve: lógni fogtok.A harminchárom vádlottból elsőfokon tíz kapott halálbüntetést, másodfokon háromnak megkegyelmeztek. Kósa Pál az utolsó szó jogán kijelentette: „Kommunistáktól nem kérek kegyelmet.” Az ítélet 1959 júliusában emelkedett jogerőre. Kósa Pált augusztus 5-én végezték ki. Valamivel később, mint társait, mivel öngyilkosságot kísérelt meg, mert nem akart hóhérai előtt megalázkodni.Szendi Lajosné Kósa Katalin mindössze tizenhárom éves volt 1956-ban, akkor végezte a nyolcadik osztályt. A nevezetes októberi napokban a szovjet emlékmű helyén felravatalozott Polcz Béla látványa jelentette első találkozását a forradalmi eseményekkel. A forradalomról nem sok fogalma volt, de ha nem is tudta pontosan, mi történik, a novemberi fegyveres harcokig sokat volt együtt az édesapjával az újpesti városházán. Látta, hogyan intézkedik, szónokol, tárgyal a kerület ellátásáért, biztonságáért. Tanúja volt annak, hogy az Állami Áruház előtti dobozban gyűltek a segélyezésre szánt forintok, s az emberek nem nyúltak hozzájuk, a betört áruházi kirakatokból sem vittek el semmit. November 1-jén Katalin is lerótta kegyeletét a harcokban elesett újpestiek előtt, a Megyeri úti temető ravatalozójánál. Kósa Pál az újpesti nemzeti bizottság tagja, majd a forradalmi bizottság elnöke volt. Legnagyobb „bűne”, hogy november 4-én fegyveres ellenállásra szólította fel a lakosságot, és a bizottság tagjaival megszervezte a fegyveres ellenállást. November 8-án felvették a harcot a bevonuló szovjet hadsereggel. Négy nappal később, 12-én tartóztatták le a tanács végrehajtó bizottsági ülésén, ahová tárgyalni ment. A bizottsági tagok névsorával érkeztek az orosz katonák, meséli Kósa Katalin, tehát nyilvánvaló, hogy elárulták őket. Édesanyja nyolc hónapig hiába kutatta, hol van a férje.Mit érthetett meg mindebből a kislány? A forradalom előtt sokat suttogtak otthon a szülők, s a gyermekek óhatatlanul elcsípték a mondatfoszlányokat, amelyekből megtudták: embereket hurcolnak el, további sorsuk családjuk előtt ismeretlen. Rábukkantak a lakásban eldugott plakátokra, amelyek sztrájkra szólították a dolgozókat. Mint mondja, nem sokat tudott a forradalomról, de azzal tisztában volt, hogy édesapja gyűlöli a kommunistákat, hogy a forradalom egyik célja a sajtószabadság kivívása és az, hogy az oroszok hagyják el hazánkat. Kósa Pált, aki 1946-ban az MKP, majd az MDP tagja lett, 1948-ban kizárták a pártból, ekkor már igen rossz véleménye volt a kommunista rendszerről. Katalin őrzi annak a levélnek a másolatát, amelyet édesapja 1956 nyarán írt az NSZK kormányának és más német szerveknek abból az alkalomból, hogy betiltották a Német Kommunista Pártot. E levélben, amely később a per egyik vádpontja lett, gratulált a német kormánynak bölcs döntéséhez, és hosszan beszámol a Magyar Kommunista Párt hazugságairól, kegyetlenkedéseiről, arról, hogy idegen – szovjet – érdekeket szolgál, és hogy Magyarországon a gyanakvás, a félelem uralkodik. „Igazi véleményét csak baráti, bizalmas körben mondja el a magyar nép...” – írja.Tizenhat éves volt Kósa Katalin, amikor az apját kivégezték. A közel három év alatt mindössze háromszor beszélhettek egymással: a rabkórházban, az egyik tárgyalás szünetében, valamint a kivégzés napján. Megértő főnöke néha elengedte a tárgyalásokra. Olyankor lehetett élelmet juttatni a rabnak, a bírósági folyosóról a süketek kézjelével üzeneteket küldeni a börtönbe. Titkos, cigarettapapírra írt üzeneteket juttattak el az édesapjához a kéthetente beadható csomagokban, az inggallérba és kézelőbe varrva. Máig szeme előtt a kép: édesapja lába összeláncolva, a lánc végén vasgolyó, keze bilincsben. Éppen úgy, mint a középkori filmekben.Édesanyja és Katalin kora hajnalban érkezett a Kozma utcai börtönbe, hogy elbúcsúzzon Kósa Páltól. Az őr megengedte, hogy a rácson keresztül megfogják egymás kezét, megcsókolják egymást. A két nő végigsírta a beszélőt, az elítélt azonban nyugodtan, sorsába beletörődve készült a halálra. Egyetlen aggodalma volt: mi lesz a kis családdal? Délelőtt ki is végezték, miközben felesége és lánya a temető kapujában várakozott, még mindig abban reménykedve, hátha kegyelmet kap. Jeltelen sírját a 301-es parcellában a felesége ismerte, aznap reggel ugyanis az volt az egyetlen előre megásott, üres sírgödör. A család az atrocitások ellenére is látogatta halottját. Kérésükre 1989-ben exhumálták Kósa Pál maradványait, s a végtisztesség megadása után visszahelyezték nyughelyére. „Előtte napokig anatómiai képeket nézegettem, hogy kibírjam a látványt. Édesapám arccal lefelé feküdt a kisméretű koporsóban, ami a kivégzett megalázását jelentette a szovjet megtorlás idején” – mondja Katalin.A családban ettől kezdve nem beszéltek a történtekről. Katalin nyolcadikos fiának akkor mesélt az ötvenhatos eseményekről, amikor nem tűrhette, hogy az iskolában tanultak szerint „piszkos ellenforradalmároknak nevezték a forradalmárokat”.Kósa Katalin előtt bezárultak az iskolakapuk. A jófejű leányt sem szakmunkástanulónak, de még a Váci úti gyárakba segédmunkásnak sem vették fel. Végül rokoni protekcióval kertészetben tudott elhelyezkedni. Kósa Pál felesége 1961-ben – mivel azzal ijesztgették, hogy kitelepítik a családot – férjhez ment férje egykori barátjához, aki nevére vette a két kiskorú leányt is. Nem tudni, a névváltozás segített-e, de Katalin szép lassan tanulhatott. (Nevét a rendszerváltozás előtt visszavette.) Munka mellett, esti tagozaton végezte el a gimnáziumot, a gépipari technikumot, később a Budapesti Műszaki Egyetem műszaki oktatói szakát, mellette énekelni, zongorázni tanult. Általános iskolában tanított. A környezete megértése, cinkossága abban nyilvánult meg, hogy káderlapját az évek során valahol valakik eltüntették, így nem kellett priusszal élnie. És, mint meséli, a mai napig is ötvenhatos dokumentumokat, iratokat dobnak be a postaládájába ismeretlen emberek. Így gazdagodik szépen Kósa Pál utolsó éveinek archívuma.A forradalom gyermekeinek szokás nevezni azt a generációt, amelyik a szülők ötvenhatos „vétkeiért” lakolt. Ki így, ki úgy szenvedte meg a következő évtizedeket, amelyekbe a rendőri felügyelettől a továbbtanulási lehetőségek elzárásáig sokféle büntetés belefért. Az 57 esztendős, két és fél éve nyugdíjas Kósa Katalin azt mondja, a mai napig nem tud megnyugodni, és vallásos ember létére nehezen tudja megbocsátani, hogy elvették tőle édesapját, akit nagyon szeretett, és akihez nagyon kötődött. Annak idején apja elkísérte az iskolába, tanítás után pedig az asztalosműhelyében segített. Hazafelé menet sokat beszélgettek, édesapja az olvasás, a zene, a család és a haza szeretetére nevelte. Az életről, az emberi kapcsolatokról mesélt, „mintha érezte volna, hogy útravalót kell adnia”. Álmában, élete nagy sorsfordulóit jelezve, édesapja mindig megjelenik. Beszélgetnek.Apja kivégzése után Katalin nagyon gátlásos lett. Elvesztette azt a biztonságot, azt a szeretetet, amelyre szüksége lett volna. Énekesnek készült, de a pódiumon elhagyta a bátorsága, szép hangja fátyolosan szólt. Aktívan soha nem politizált, de az eseményeket figyelemmel kísérte. A családjának, munkájának és a zenének élt. Az ’56-os Szövetség újpesti és budapesti elnöki tisztét is azért vállalta el, hogy ápolja a forradalmárok és a forradalom emlékét. Akaratát és életkedvét azonban az események nem törték meg.