Rómeó és Júlia

Egy fiú és egy lány civódik hangosan, még jóformán csak gyerekek, a fiú lekváros kenyeret majszol, lekváros tőle az arca és az orra hegye, a lányon kurta vászonszoknya. Mezítláb vannak. A helyszín egy kiskunsági falu szérűskertje, de ahogy nézem őket, Verona csipkés, ódon terén képzelem el magam, egy négyszáz évvel ezelőtti történet kellős közepén. A háttérben felsejlik a dóm. Itt meg a roskatag kukoricagóré, amelyben nincs már csöves tengeri, csak lefosztott csuhé és néhány kéve kukoricaszár. Mögötte gutaütött eperfák. Shakespeare drámájának, a Rómeó és Júliának erkélyjelenetére gondolok közben, hiszen végeredményben minden fiatal Rómeó és Júlia. A drámai pillanatok gyakran ismétlődnek az életben, s ilyenkor a románc újra élni kezd. A jelenet megborzongató szépsége bizserget. Csakhogy itt, a szérűskertben az erkélyen, azaz az eperfán nem Júlia kapaszkodik az ágakba, hanem a lekváros kenyeret majszoló Pistike. És Júlia helyett a kis Terézke kiabál föl neki panaszos hangon.„Egy harapást se adsz belőle?”Pistike dünnyög, tele van a szája. A lány tenyerével a szemét árnyékolva les fel rá és folytatja:„A nyuszit se adod nekem? Megígérted, hogy ha keresztapád nyulat hoz húsvétra, akkor nekem adod.”Pisti fuldoklik a nagy falattól, amellyel igyekszik eltüntetni a maradék lekváros kenyeret, de azért megtalálja a kibúvót nyomban:„Á, te nem is tudnád a nyuszit gondozni. Ki kell azt vinni a zöld rétre, mert a füvet legeli. Mit adnál enni neki, kíváncsi vagyok!”„Sárgarépát. Meg káposztát. Van a Rozi mama kertjében, ha tudni akarod – évődik a leány, majd szemrehányóra változik a hangja. – Azt is megígérted, hogy húsvétkor meglocsolsz. De hiába vártalak. A szomszéd Zoli meglocsolt.”„A Zoli? Az végiglocsolkodta az egész utcát. Húsz piros tojást gyűjtött magának.”Behunyom a szemem, Zolit a dráma Párisának szerepébe képzelem. Vagy ő lehet Mercutio?„Én is adtam volna neked piros tojást, ha tudni akarod, tíz tojást festettünk meg Rozi mamával, ha nem tudnád. Úgy ám! De nincs is szükségem a te vedlett nyuszidra, hallom, hogy sánta is. Van nekem csokoládéból, és akkor eszem meg, amikor akarom. Tudod?!”Ez a válasz megrendíti a fán kuporgó Pistit. Érezni hangjában az irigységet is, amikor leszól a lombok közül, ahol éppen tanyázik egy ágon hintázva:„Csak nem a Kiss Józsitól kaptad, Terikém? Az szokott csokoládéval kedveskedni a lányoknak. Varga Csöpikének is vitt egy zsebbel. Merthogy őt veszi majd feleségül, s nem téged kér meg. Ezt beszélik...”„Bolond ember ad a más szavára – pirul el a gyanúsítás miatt Terézke. – Sose higgy a szóbeszédnek. Választok én különb legényt magamnak, mint Kiss Jóska, ha tudni akarod!”Csend. Meg kell emészteni az elhangzottakat. Pisti szólal meg elsőnek, érezni lehet a hangjában a lány iránti tiszteletet.„Nem akarsz felmászni ide, a fa hegyébe?” – kérdezi.Behunyom a szemem, s látom azt a felejthetetlen jelenetet, amint Rómeó felkapaszkodik az erkélyre, ahol Júlia epedve várja. Csakhogy ez fordított helyzet, Pisti van a fa hegyében, s Terézke fogja össze a szoknyáját, és nyújtózik az alsó ág felé. Végeredményben mindegy az élet további alakulása szempontjából, hogy ki van felül és ki alul, az a fontos, hogy találkozzanak. Hogy megértse egymást a szívük. Mint Rómeóé és Júliáé Veronában. Örök bizonyságát adva történetükkel annak, hogy milyen közel is van egymáshoz az életöröm és a halálvágy. Amelyet mindenki magában hordoz. Ezek is itt az eperfán, a nagy, üres góré mellett, mint azok ott régen az árkádos nagy palotákban. Bár tudom, hogy Shakespeare drámája sosem történt meg a valóságban, most mégis érzem, hogy valami szorongatja a torkom. Mert a dráma mindig bennünk érik tragédiává, a körülmények érlelik, a környezet neveli dajkálva. De ez a környezet is? A góré, a mögötte füstölgő trágyadomb? Valami kongat; a helyi toronyóra vagy az a veronai harangláb? És akkor hirtelen széttörve a megejtő csendet, felharsan a kiáltás a konyha felől. Nem valamelyik Capulet áll csipkés ruhában az árkád alatt, nyalka testőröktől körülvéve, Montague-ra várva. Csak Rozi mama kukkantott ki a konyhából, felfogott kék kötényében:„Terike! Hol a fenében kujtorogsz? Gyere gyorsan, pucold meg a krumplit!”Terike riadtan fut, s én megkönnyebbülök. Talán itt vége is a románcnak, ebből már nem lesz dráma, új Rómeó és Júlia. Vagy ki tudja? Az élet tele van meglepetéssel. Lehet, hogy ezt is feljegyzi majd egy „könynyes krónika”.