Tódor Albert halálára

A minap búcsúztatták szülőhelyén, az erdélyi Homoródalmáson a 41 évesen Budapesten elhunyt Tódor Albert középiskolai matematikatanárt, a Határ/idő/napló – Erdélyi Figyelő című szamizdat folyóirat s a romániai falurombolás elleni nemzetközi szolidaritási mozgalom, az S. O. S. Transsylvania elindítóját. Igazi tékozló fiú volt: két marokkal szórta a szeretetet. A nagyvilág négy sarkából seregnyi „adósa” érkezett a homoródalmási temetésre. Oda szólított sokunkat megannyi erdélyi táborunk általa énekelt dala is: „Szombat délután a csizmám felhúzom, / Sokan vándorolnak úgy, mint én...”Közös határátlépéseink jutnak eszembe, az átvirrasztott éjszakai utazások, ahogy üzenetekkel, könyvekkel, álcázott segélycsomagokkal megpakolva vesztegelünk idegen egyenruhások őrizte vonatfülkénkben, lerobbant autónkban, repülőtéri tranzitváróban... Kettesben vagy többedmagunkkal, ám mindenkor ugyanazzal a szorongó reménnyel: átjutunk-e „Anulat!” pecséttel ellátott útlevéllel, tiltott vagy túlsúlyos pakkjainkkal Erdélybe. Ezt a beavatásélményt, amely máig is szolidáris közösségbe forraszt sokakkal, legfőképpen neki köszönhetem.Megannyi közös emlék idézi bennem fájóan eleven arcmását: az együtt végigjárt ellenzéki március tizenötödikék, a tüntetések, röpcédulázások s éjszakába nyúló szamizdatszerkesztések. Házsongárdi „temetőcsőszködésünk”, a megrongált, kifordított sírkövek számbavétele. A nyugati újságírók, emberjogi aktivisták és segélyszervezetek kalauzolása, amikor eltűntek, meghurcoltak s a leginkább rászorulók után kutattak. Udvarhely, Csíkszereda, Almás és Oroszhegy megannyi baráti menedéke, otthona. És persze tucatnyi közös „vadtáborunk”: Madicsa, Homoród, Kirulyfürdő, Szentegyháza, Vargyas, Illyésmező, Erdőfüle s utoljára saját kaszálójuk a Kajmáca felett, ahonnét ő integet vissza...Szálfatermete, kissé hintázó, mackósan is elegáns járása, amely a pesti, stockholmi, New York-i aszfalton is olyan volt, mintha csak az otthoni hegyoldalon indulna lefelé a patakhoz.Egyszerre tudott lefegyverzően bizalomkeltő és férfiasan szemérmes lenni, őrizve székely paraszti ősei tartását. Számunkra felfoghatatlan kínjait, egy életerős, fiatal férfi drámai testi romlását is ekként viselte két éven át. Érte zendülnek meg a harangok a Homoród völgyében. Talán kissé fájóbban, mint máskor, de büszkébben, vigasztalóbban is. Hisz az, akit búcsúztattak, maga is minden tőle telhetőt megtett, hogy ódon tornyukban még sokáig zenghessenek. Akinek van füle a hallásra, bizonnyal meghallja e reményteli üzenetet.