Alámerült Atlantiszom

Találkoztam Ady Endre őseivel. Ezt ugyan teljes bizonyossággal nem volna szabad állítanom, ám mégis úgy érzem, hogy velük találkoztam, miként ez a fénykép is „bizonyítja”, amely Diósadon (Szilágy vármegye) készült ez év november másodikán. Szebb emléket talán nem is állíthatnék a költőnek, akinek épp most, november 22-én lesz a születésnapja. Úgy alakult, hogy családi eseményre voltunk hivatalosak a faluba, amely egy magaslaton túl, a völgy másik felén helyezkedik el, s még most is, elhagyatottságában is a régi, szebb időkre emlékeztet. A temető a völgy innenső felén fekszik, s már messziről „világított”. Világítás (halottak) napja után nem a gyertyáktól, hanem a fehér művirágkoszorúktól.Erre a temetőre voltam kíváncsi, pontosabban azt a régi részt akartam fényképezni, ahová már nem temetkeznek. Hátha találok egy olyan feliratot, fejfát, amelyről azt állíthatom, hogy itt nyugszanak Ady Endre ősei. Merthogy idevalók voltak, innen származik a nevük is. Ahogy Petri Mór Szilágy vármegyéről szóló monográfiájában írja: „1400 körül szerepelnek először az Adyak, akik Od, Ad, Adi, Diósadi néven nevezik magukat. Az ősrégi Közép-Szolnok vármegyei család a mai Diósad községben volt birtokos. Az Odyak, Adyak, amint a megye történetírója véli, bizonyos Nagy-Guthi Boldizsárnak az ivadékai, aki 1323-ban a Guthiak és Haraklányak őseivel osztozik. Nem hőstetteik, hanem állandó birtokperpatvaraik őrzik emléküket, mint az ország legtöbb nemesi családjának. Amerre a történelem pergamenjei elérnek, fentmaradt az emléke annak az Ady-ősnek is, akit Ady Endre büszkén avatott költőősévé: egy bizonyos Barla deáknak (Ody Barla)... aki arról nevezetes, hogy (1442. február 24-én) zálogba veszi tizenkét aranyforinton Nagydobai Rud Antal odi birtokrészeit...”Amikor házasodni készült a költő, ezt írta leendő apósának, Boncza Miklósnak: „Családom Diósadi és hadadi Ady család.”A diósadi temető elhagyott részében fejfát, régit és még régebbit számosat találtam, de olyat nem, amelyről azt állíthatnánk, hogy itt nyugosznak a költő ősei vagy rokonai. Pedig több órát bolyongtam a temetőben a sírok között. Ez a temető is, mint a mi falunk temetője, ahol oly sokat játszadoztunk, szép volt, amelyet a novemberi napsütés még szebbé varázsolt. Talán kevésbé ismert, hogy régente nem tuját, örökzöldet, hanem gyümölcsfát ültettek a sírokra. Ez is tele volt gyümölcsfával. Azért említem meg, mert e kép értelmezéséhez szorosan kapcsolódik. Már befejezettnek tekintettem munkámat, s raktam el a fényképezőgépet, ám az egyik zugban két különös fejfára figyeltem fel. Egy férfinak és egy nőnek állított fejfa, mindkettő eldőlni akarna, de nem tudnak, vagy mégsem akarnak, mert – és ettől egy pillanat alatt jelképes értelművé váltak – tartaniuk kell egy elhajló, földre rogyni készülő gyümölcsfát. Igen, ezek a régi ősök, a fa pedig – nyilván bőven termő gyümölcsfa, nem is lehet más – a költő.Aki e képre néz, ezek után elhiszi nekem – ellentétben az ismert Ady-verssel (Sem utódja, sem boldog őse, / Sem rokona, sem ismerőse / Nem vagyok senkinek...) –, hogy találkoztam a diósadi ősökkel, a költő születése után 123 évvel.