Én nem tudom...

Én nem tudom, hogy a görög szépségideál, a kalokagathia (testi-lelki derékség) jellemző-e korunk emberére. Éppen a napokban kelt híre, hogy a politikai korrektség kezdi kiterjeszteni védőszárnyait túlsúlyos felebarátainkra is. A tévé bemutatott egy dél-afrikai szépségversenyt, ahol a limit nyolcvan kilónál kezdődött, de a szexis dundik között volt kétszáz kilós is. A korlátlan lehetőségek hazájából, Amerikából is hírek érkeztek, amelyek szerint elég volt a modern civilizáció hájellenes jellegéből, a moletteknek igenis joguk van ugyanazokhoz az élet- és karrierlehetőségekhez, mint a gebéknek. Mindez elsősorban természetesen a női nemre vonatkozik, amelyet más területeken is hátrányos megkülönböztetések érnek, olyannyira, hogy egy-egy szerencsétlen hölgy olykor harminc-negyven évnyi özvegységre kényszerül, mivel férje hajlamos volt betartani a várható élettartamra vonatkozó közismert szabályokat.Ha figyeltek rá, abban, amit fentebb leírtam, a kövér szó nem szerepelt. Miként a cigány, néger, homoszexuális stb. kifejezéseket, egy betűvetőnek ezt is illendő kerülnie. Kétségkívül igaz, hogy nem lehet mindenki Naomi Campbell, egyébként is a divat korok szerint változik, egy-egy rubensi szépség ma aligha mehetne el topmodellnek. Van egy alapigazság: aki eleget eszik és keveset mozog, az előbb-utóbb elhízik, még akkor is, ha hormonháztartásában minden a legnagyobb rendben van. A túlsúly semmit nem von le az emberi értékekből, sőt megfigyelhető, hogy a jól tápláltak között több a jóindulatú, engedékeny lény, mint a szikárak között. Sőt számos olyan akad, aki ügyességben és mozgékonyságban is felveszi a versenyt a soványakkal, mi több: a világ legerősebb embereinek izmait is némi háj fedi.Tehát a kalokagathia valójában illúzió.Mégis, korunk egyik legfontosabb „intézménye” a sport. A testmozgás úgymond hozzátartozik az élet egyensúlyához, s karban tartja a lelket is. A fitnesz – túl mindezeken – a lehető legnagyobb üzlet, a nagy sztárok példája százmilliókat buzdít követésre, legyen bár szó teniszről, futballról, futásról. Én például néha ki szoktam menni a Városligetbe, ahol a Petőfi Csarnok mögött számos apró bekerített futballpálya van. E pályák tőszomszédságában áll egy teniszfal, ahol gyors tenyeresekkel és fonákokkal a pulzusszámomat az ajánlott legmagasabb szintig képes vagyok felvinni. A teniszfal mellett lábteniszpályák helyezkednek el, ahol – ha nincs hó és nem tombol a fagy – elképesztően magas színvonalú meccsek zajlanak, hol fogadásból, hol csak a játék kedvéért.A résztvevők többsége túl van első ifjúságán, koruk harminctól ötvenig terjedhet, nemigen akad közöttük a felső középosztályhoz tartozó, játékintelligenciájuk ettől függetlenül magas, szókészletük viszont egyszerű. Megemlítik egymás anyukáját, szorgos b... megezéssel bonyolult problémákat is képesek megvilágítani. A lábtenisz nem test-test elleni küzdősport, az agresszív indulat itt szavakban nyilvánul meg, egyfajta hetvenkedésben. Ez a hetvenkedés, bár ahogy mondtam, stilárisan a b... meg-ezésre épül, némiképp emlékeztet a parlamenti szócsatákra. Maga a játék jó fizikumot kíván, a lábteniszezők – az ötvenesek is – őrzik kondíciójukat, izmosak és feszesek, némi sörpocakkal. Közülük számosan itt töltik minden délutánjukat és a hétvégeket. Eltűnődhetünk azon, vajh kiöregedett focisták vagy érett amatőrök. Az biztos, magas színvonalon játszszák ezt a népi játékot, olyan rutinnal és fifikával, amelyet a reformbajnokságban játszó nagymenőink is megirigyelhetnének. Olyan jó meccseket vívnak, hogy néha félóráig is elnézem őket. Szenvedélylyel játszanak, ugyanúgy, mint az amatőr teniszezők, csak nem nagy pénzekért bérelt pályákon, hanem ingyen. Agresszivitásuk sosem fordul tettlegességbe, ha az ember hosszabb ideig nézi őket, rájön, hogy abszolút sportszerűek.Hogy a profi focibajnokság értelmesebb dolog-e, vagy ez a „grundfoci”, én nem tudom.