Jáspis és jade

Az ókori közel-keleti hagyományban számos olyan példát találunk, amelyekben az ásványok mint drágakövek mitologikus jelképekké váltak. Az értékes kövek jelentős szerepet játszanak a bibliai képes beszédben is. Izajás könyvében olvasható: „... és megmutatá nékem azt a nagy várost, a szent Jeruzsálemet, amely Istentől szállott alá a mennyből. Benne van az Isten dicsősége, és annak világossága hasonló vala a legdrágább kőhöz, úgymint kristálytiszta jáspis kőhöz.”Még szembeötlőbb szerepet játszanak az ásványok a délkelet-ázsiai és távol-keleti hagyományban s kiváltképpen az ókori Kínában, ahol a jade-nak jut kitüntetett hely.A csillagképekről, csillagokról, bolygókról szóló asztrális mítoszok elterjedt motívuma szerint a csillagok emberek, akik az égbe kerültek és ott csillaggá vagy csillagképpé változtak. A görög mitológiában az égbe emelt istenek és nimfák alkotnak csillagképeket.A sumer-akkád asztrális mítoszok nagy hatással voltak más népek kultúrájára. Mitológiájukban minden istennek megfelelt a maga égiteste. Különös jelentőséget tulajdonítottak a Vénusz bolygónak.A legtöbb mitológiára jellemző, hogy a „bal” fogalmát általában negatív értelemben használják, a „jobb” fogalmát pedig pozitív értelemben. A középkori misztériumjátékokban baloldalt jelenítették meg a poklot, jobbra a mennyországot.A mítoszokban a bárány szerepel leggyakrabban mint áldozati állat, rendszerint mint tiszta, a Napnak, a tűznek szánt áldozat – s megfordítva: a fekete bárány az alvilág isteneinek, gonosz szellemeknek engesztelésül szánt áldozat. Az ókori állattenyésztő népeknél nagy szerepet játszottak a bárányok a szertartásokban: a Bibliában sokszor szerepel áldozati állatként, leölik és elégetik. Az ókori Egyiptomban számos templomhoz hozzátartoztak a gazdasági hasznosításból kivont szent bárányok. Áldozati levágásukra felnőttkorukban került sor: bebalzsamozták és ünnepélyesen eltemették őket.A hagyományokban a barlang is szimbólum. Belső és fedett, szemben áll a rajta kívül lévő világgal, miként a láthatatlan a láthatóval, a sötét a világossal. Platón az Államban az ember földi létét az olyan leláncolt rabok helyzetéhez hasonlította, akik a barlang mélyén lakoznak; minthogy arccal a fal felé fordulnak, csupán a barlang előtt elvonuló emberek árnyékait láthatják – mindössze ennyit tudnak a valóságos világról. A barlang képében gyakran összefonódik az élet, a halál és a feltámadás eszméje, s ez meg is magyarázza, hogy a barlangokat miért használták szentélynek, a korai keresztények templomoknak.Beavatási szertartások gyakorlatilag minden olyan szövegben találhatók, amelyekben szerepel a hőssé válás epizódja. Az avatás során valaki az egyik státusból egy másikba kerül át: befogadja valamilyen zárt kör, teljes jogú tagja lesz a törzsnek, férfitársaságnak, ezoterikus kultusznak, a papok, varázslók vagy sámánok körének, s az avatás ad formát ennek a státusváltozásnak, amely lehet akár a felnőttkorba lépés, a házasulóképesség elérése. Az avatás a szertartásban a halállal és újjászületéssel egyenlő, ami azt a felfogást tükrözi, hogy az új állapotba kerülő egyén mintegy megsemmisül régi mivoltában.A rituális avatások fontos eleme a próbatétel, amelyet a hősnek ki kell állnia a holtak birodalmában, az égben, gonosz szellemek, szörnyek lakta valamilyen más országban.A hős bizonyságát adja helytállásának, segítő szellemekre, mágikus erőre tesz szert, hatalmat nyer az elemek felett, megszerez valamit az embereknek, az ő békés életükre törő szörnyeket pusztít el. A mitológiai hős halálát a mítosz gyakran időlegesnek fogja fel, reményt nyújt, hogy az illető visszatér a holtak birodalmából, s a jövőben új életre támad.S ezt látjuk majd Ausztrália és Óceánia térségében is, ahol mi is lehorgonyzunk.