Kortársunk marad-e a Kortárs?

Az úgy volt, hogy nekünk, nyugati (emigráns) magyar íróknak volt egy liberális müncheni folyóiratunk, az Új Látóhatár. Természetesen nyugatiul volt liberális, ami azt jelentette, hogy nem a mindenkor (és mindenkire) kötelező liberális nézeteket kellett vallanunk; a folyóirat szerkesztői eltűrték a rakoncátlankodást is, szabad volt a sorból kilógni, sőt bárkire kiölthettük a nyelvünket, ha erre szotytyant kedvünk.Aztán itthon elkezdődött a rendszerváltás (igen, tudom, van rendszerváltozás is, de most nagy hirtelenjében nem tudom, melyik szót kell használnom; csüggedt fővel viselnem kell eme tudatlanság súlyos ideológiai tehertételét), minek következtében a nyugati magyar intézményrendszer fölött megkondult a lélekharang. Az egész szerkezet megingott, recsegett-ropogott, düledezett, s erős bástyáink (ha nem is a béke frontján) összeomlottak, szerepünk mint külső ellenzéké, megszűnt.Elkezdtünk menekülni Szodoma irányába. Nézegettek, szagolgattak bennünket (még nem volt Szodoma-szagunk), ímmel-ámmal odaengedtek bennünket a publikációs forrásokhoz. Közben kellett volna szorgalmasan tanulnunk szodomaiul, de nem ment. Egy szép napon aztán ráébredtünk (vagy döbbentünk?), hogy legszívesebben a Kortársban látnak bennünket. Ez bizony jólesett, mi tagadás. Ha néha úgy történt, hogy mi, külhoniak közös asztalnál ültünk, eleinte csak összenéztünk, és gondolni is halkan gondoltuk, hogy itt nem kell tudni szodomaiul, azaz magyarul, az Illyés által megálmodott Noé bárkájában ülünk, ahová hozhatunk „fajtát minden gondolatból”, és ahová beterelhettük álmaink „állatseregét is”.Pedig hát a Kortársnak is volt múltja. Nem szűz leány csábított bennünket, hanem érett asszony, aki évekig egy Hatalom nevű szörnyeteggel hált minden éjjel – ha nem is mindig szívesen lihegett hozzá az államosított művészet éveiben, amikor rend volt a magyar irodalomban, és mindenki tudta a helyét.A Kortárs közölte a „felnőtt” (beérkezett? megtűrt?) írókat, az Új Írás a „fiatal írókat”. (Hogy ki meddig volt fiatal író, annak nem életkori kritériuma volt.) Léteztek még a „vidéki” folyóiratok, couleur locale gyanánt. Fénykorában kövér volt a Kortárs, szöveggyárosok tömték idomtalan szövegeikkel, még a tartalomjegyzék végigolvasása is fárasztotta a szemet, ott, a vasfüggönytől nyugatra. Nem emlékszem, hány száz oldalt tartalmazott egy szám, általában csak azt olvastuk el benne, aminek a híre megelőzte a megjelenést. Egy időben ezek az előzetes tudósítások leggyakrabban vidéki folyóiratban rejlő értékekről érkeztek.A Kortárs 1996. november 25-én ünnepelte fennállásának negyvenedik évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A megkarcsúsított Kortárs főszerkesztője, Kis Pintér Imre vegyes érzelmekkel tekintett vissza a folyóirat múltjára: „Az 1957 szeptemberében megindított Kortárs az MSZMP értelmiségi és kultúrpolitikájának az eszköze, feladata, hogy meggyőzzön az ’56-os forradalom vérbe fojtásának a szükségességéről, és feladata, hogy minél több és minél tehetségesebb írót közölve: legitimálja Kádár Jánosék szocializmusát...” Egyenes beszéd volt ez a javából abban az országban, ahol mindenki arról papolt, hogy a múltat be kell vallani, de saját szemétdombjának (akarom mondani intézményének) a múltját foggal-körömmel védte, mindenre találva kifogást, magyarázatot, csúsztatásra alkalmas felületet. Mindezt persze kellő gyakorlattal, hiszen az ellentmondásoktól sem mentes szocializmus éveiben ez volt a módi és egyben a túlélés egyetlen legitim eszköze. Az örökös magyarázkodás, amely nálunk, Nyugaton úgy került szóba, hogy a hazai író látogató mindent azzal kezdett: „Ti ezt nem tudhatjátok... Ti ezt nem értitek...”Kis Pintér Imre jól mondta emlékező beszédében, hogy ugyanakkor a XX. század második felének legjelentősebb magyar irodalmi folyóiratának a múltját méltatja, amelyben „annyi szemét, hazugság és fércmű mellett... jelen voltak a valóságos gondok, elemzések és... benne jelent meg az igazi irodalom is...”. Ezért tört lándzsát a diszkontinuitás mellett, gondosan ügyelve arra, hogy az értékelvűség eszményét továbbvigye. Tíz éve vitorlázik Szkülla és Kharübdisz között a magyar irodalom (igencsak háborgó) tengerén. A kilőtt vagy kidőlt szerzőgárdát friss vérrel kellett helyettesíteni. Így kerültek a nyugatiak a Kortárs fedélzetére. A Kortárs „ösztönösen rátalált egy, a tülekedők által gazdátlanul hagyott kincses területre... táborokon felülemelkedő híveket szerzett, jellemző módon a külföldi magyar írókat nyerte meg mindenekelőtt”. Tudatosan átgondolt szerkesztői politika fogadta be tehát a nyugati magyar írók dandárját.Nem is tudtuk, milyen szerencsénk van, mindaddig, amíg a Kortárs eresztékei recsegni nem kezdtek. Időről időre kósza hírek röppentek fel arról, hogy a Kortárs végzetes léket kapott. Mivel nálunk minden hír értéke és izgalma megkopik a vaklárma által, most, hogy tényleg süllyedőfélben van a Kortárs, már senki nem hiszi, nem figyel oda, hiszen már annyiszor hallott róla korábban.Pedig most tényleg a Kortársért szól a harang. Talán fel sem tűnt az olvasónak, hogy az októberi szám már hiányzott a standokról. Egy összevont október–novemberi szám állítólag már nyomdakész, és talán decemberben is lesz megjelenés.Ezek szerint 2000. december 31-én a Kortárs elégséges anyagi támogatás hiányában megszűnik. Az új évezred előestéjén megszűnik az egyik legfontosabb rendszerváltó folyóirat, amely képes volt megújulni. Képes volt saját múltjával szembenézni. Ezért csodáltuk mi, külhoni magyar írók a legjobban a nekünk (is) otthont adó Kortársat, amely lehet, hogy nem marad a kortársunk.Bár nemcsak a mi veszteségünk lenne, hanem az egész magyar irodalomé.