Magyarország: külső/belső

Hát, hogy is kezdjem...? Mit mondjon egy fotóalbumról az, aki maga is benne van, ha csak egy pillantásra is? Az igazat.Jutka Ronával (Róna Jutkával) a barátném hozott össze, akinek a barátnője Jutka barátnője volt. Mindig megnyugszom, ha a nők kezében vagyok, ha ők sorsom fortélyosai: nagyobb baj nem érhet. Így volt ez, amikor először találkoztam Jutkával Hollandiában. Jutka (akkor még Jutika) két és fél éves volt, amikor a szüleivel és testvérével a háború előtt elhagyta Magyarországot, és meg sem állt a világ egyik legaranyosabb, legszeretnivalóbb nagy kisvárosáig, Amszterdamig. Hogy miért? Idézet a könyvből, amelyben nemcsak fotográfiákban, de szavakban is vall készítője:„Még a háború alatt is kicsit mások voltunk. Nemcsak egyszerűen zsidók, hanem még magyarok is. Nem tudtam pontosan, mit jelentett a zsidó, de hogy jobb lett volna annak nem lenni, az világos volt. Magyarnak lehetett lenni, ezt mindenkinek el lehetett mondani. Ez megmagyarázta a sötét szemünket és barna hajunkat.”A rokonok gúnyolódásai miatt a négyéves kislány elhatározta, hogy soha többé nem szólal meg magyarul. A Jelenben élő múlt (Magyar életképek) című album is négy évig készült, ezalatt Jutka újra megtanult magyarul.„Milyen volna az életem, ha Magyarországon maradok?”, tette fel a kérdést a szerző a szülőktől rámaradt családi fotóalbumot nézegetve. Erre válaszolnak hősei: Edit, Zsuzsa, Laci, Erika, N. Éva és F. Éva, Vera, András. Mindegyikük története egy fejezete a fotóalbumnak, akár egy szigorú novelláskötetben.Sok képzelőerő kell ahhoz, hogy fotós legyen valakiből. Festőnek kevesebb fantázia is elég, mert az ember szabadon találhat ki dolgokat. De a fotózásban annyi köznapi dolog van, hogy igen sokáig kell néznünk, míg meglátjuk bennük az általánost. Aztán ugye itt van a technika. „Az emberrel elhiteti, hogy az egész világ egy verőfényes nap”, írja Paul Simon (maga is magyar valamelyest) Kodachrome című számában. Mert az amatőr fotózás egy kicsit az emberi álmot is beteljesíti. A valóság a színes Kodak filmen szebb, mint valójában. Árulkodó, hogy az ember a használata után nem is a természetet vagy a szépséget imádja jobban, hanem a fényképezőgépét. Meg magát. A fényképezés mágiája metafizikus. A mai panteista nemcsak meglátja Istent mindenben, de fényképet is készít róla. Amit viszont a fényképen látsz, nem az, amit a készítéskor láttál. Ilyen értelemben a fotó vizuális hazugság.Jutka Ronánál mindez nincs. Bár film- és színházi fotográfus, sőt útikönyveket is készített, ez a könyv fekete-fehérben pompázik, szinte hangsúlyozza, hogy „én csak egy fénykép vagyok, nem a valóság”. Amikor a találkozónkra siettemben lekapott a Moszkva téren, a nyakában egy kicsiny gép volt. Mint egy Pajtás. Persze Leica volt a szentem, csak kicsi, semmi félméteres objektív, szűrő meg hasonlók. Jutka Rona fotói nem annyira a hideg értelem szüleményei: inkább a meglátásból, az érzésből és a fölfedezésből fakadnak. Nemzedékek vonulnak képein, akiket belülről láttat. Mert hát mi más lenne a fotográfia (ha jó), mint a belső ember külső képe. Jutka Rona gyorsan lát, dönt és cselekszik. De gépét mégsem jegyzetfüzetként használja, mint az amatőrök közül annyian.Elmond egy esetet édesapja egyik képéről (aki maga is fotós volt):„Apámnak feszes fehér úszósapka van a fején, és a képet úgy készítették, hogy a horizont egybeesik az úszósapka szélével: mintha apámnak fél feje lenne, a felső, sapkás része egybemosódik a fehér éggel. Amikor tizenhárom éves voltam, megmutattam a fényképet valakinek, aki akkor nagy hatással volt rám. Azt mondta: »Nézd, ha a fényképész behajlítja a térdét, jó fotó lett volna.« Mindig is úgy gondoltam, hogy ez a fotó és ez a mondat volt az indíték, amiért úgy kezdtem fotózni, ahogy ma is csinálom: annak az elvnek az alapján, miszerint egyszerű nézőpont-változtatással más világot lehet alkotni.”Amikor 1963-ban először érkezett újra Magyarországra, így írja le, mi történt vele a Margit hídon:„Véletlenül elejtem a várostérképet. Leguggolok, s amikor egy pillanatra felnézek, hirtelen azt a képet látom, amely néha átsuhan az agyamon, illetve amelyet lelki szemeimmel láttam, de soha nem voltam képes a helyére rakni: szürke, domború sík, a bal oldalán sorban ovális formák. Ez a híd járdája, oldalt a rácsokkal – egy babakocsiban lévő gyerek szemmagasságában. Újra otthon, Hollandiában anyám megerősíti, hogy annak idején közel laktunk ahhoz a hídhoz, és majdnem mindennap áttoltak rajta.”„A jó festő két dolgot fest: embereket és az emberek észjárását”, írja Leonardo. És hiába, hogy ebben a könyvben beutazzuk a fél Magyarországot, de különösen a golyó ütötte sebekkel is gyönyörűséges Budapestet keresztül-kasul – azért a főszereplők az emberek. Ebben a vonatkozásban Jutka Rona módszere a Korniss Péteréhez hasonló: akit ő láttat, azzal bensőséges kapcsolata van. Itt is barátok adták kézről kézre a művészt (aki szeret magáról mint újságíróról beszélni), és a könyv is így formálódott olyanná, amilyen lett, sokszor szerzője bevallott szándékai ellenére.A fényképezőgép előnye nem az, hogy a jó fotográfust művésszé nemesíti, hanem az a hatás, hogy a fotográfia művelőjét folyamatos figyelésre készteti. Ilyenkor látjuk meg, mekkora erő van a fotográfiában: elmagyarázza az embert az embernek. Jutka Rona (aki még elcsodálkozik azon, hogy egy szobában is három névrokonra lel itthon) egyszerre belülről és kívülről láttatja világunkat – az egyetlen lehetséges módon.Vannak írók, akik titokban festők vagy fotográfusok szerettek volna lenni. Ezt érezzük meg egy tájkép leírásánál. Sose tudtam, hogy Picasso ezt tudta. Pedig így van.Az ő műveit pedig nem is olyan nehéz megérteni, mondta egy gonosz (író) barátom válaszul. Ami a falon van, az kép. Amit körbe lehet járni, az szobor.Azért a fotó közelebb van a szobrászathoz, mondtam neki, mintha nem érezném a gúnyt. Valamit meg kell szüntetnünk, hogy másvalami láthatóvá legyen.Ugyan már: a fotó az élet és művészet közti valami, mondta ez az eddig szelídnek tudott barátom. Nekem például számos Mona Lisa van birtokomban, a korszakos nagy művész, bizonyos Kodak szignójával.A fotográfia olyan, mint a lábnyom, magyaráztam neki ingerülten. Vagy mint egy halotti maszk. Elsősorban lenyomat.Itt befejeztem a vitát, és belebújtam ismét Jutka Rona albumába. A „múltcsináló gép”, ahogy a fényképezőgépet hívtam magamban, néha bizony épp megőriz. Mert nem áll már az a ház a Moszkva téren, nincs már meg az a fa a Lukács uszodában.Utcák, terek, belső, szinte rejtett pesti udvarok, emberek, állatok, tárgyak vonulnak a szemünk előtt Róna Jutka sorsalbumában, ahol pillanatfotónyi életünk kifényesedik, és olyan örökre szóló lesz, mint a századforduló fotográfiái. Az életerő mély, természetes ritmusa sejlik föl benne.Már nem tudom, melyik festő mondta, hogy ha egy portrét készít, elveszít egy barátot. Ez ebben az emberkatalógusban nincs így, még esetemben sem. Pedig az én fényképeim igazságtalanok velem szemben. Úgy néznek ki, mint én.(Jutka Rona: Jelenben élő múlt. Kiadta az Uitgeverij Thomas Rap, Amsterdam és az Interart Stúdió Kft., Budapest. 190 oldal. Ármegjelölés nélkül)