Szigeti emlék

Csak ámuldozom a Margitszigeten: újabb pad került egy rózsabokor mellé. Amonnan meg hiányzik egy vastag törzsű fa, emlékszem jól, amikor még fiatalabb voltam, gyakran megpihentem a hűvösében. Valaha lányokkal is jártam a sétányain karonfogva. Istenem, hol vannak azok a bugyborékoló kacajok? A madarak sem a régiek már – tűnődöm. Mennyi emlék!Ezek közül az egyik még mindig szorongatja a torkomat. Valamelyik őszi délutánon a nagyszálló teraszán sörözgetve figyelmes lettem egy közeli padon ülő ősz hajú asszonyra. A pincér súgta a fülembe, hogy a napnak ebben a szakaszában, délidőben mindig megjelenik botjára támaszkodva; leül és mozdulatlanul tekint a Pesti oldal felé. A Dunát nézi? Vár talán valakit?Másnap mellé ültem. „Elnézését kérem, asszonyom!” – hajoltam felé, mielőtt leültem volna. „Csak nyugodtan, fiacskám!” – bólintott felém, mire elérzékenyültem. A mama mondta nekem mindig, hogy fiacskám, s most ez az ismeretlen, ősz hajú asszony tüntet ki a megszólításával engem, aki már a nyolcvan körül járok. Fiacskám? Melegség járja át a szívemet.„Többször láttam már itt üldögélni – kezdtem dadogva. – Tán vár valakire?” – kérdeztem tőle. Sokáig hallgatott. Galambcsapat keringett fölöttünk, aztán csattogó szárnnyal Pest fölé röpült. Egy tehergőzös erőlködött fölfelé, a híd előtt rikkantott egy rövidet a kürtje. A szálló teraszán hangoltak a zenészek.„Igen – mondta csendesen, de nem nézett rám. – A déli harangszót várom.” Elhallgatott, s én nem kérdeztem tovább, mert a vallásosság a szememben szent és sérthetetlen. Nyilván ide jár ki harangszót hallgatni. Talán a szülőfaluja harangszavát hallja ismét ilyenkor, és hazagondol? Gyermekkorára! Már nem is vártam, hogy újra megszólaljon, indulni akartam, amikor folytatta: „Valaha ezen a padon ücsörögtünk a vőlegényemmel. Ambrusnak hívták, szőke volt, és könyvelőként dolgozott. Mérlegképes könyvelő volt, és Budán lakott. Nagyon szerelmesek voltunk egymásba. Azt el se lehet szavakkal mondani. Csak érezni. De ilyenkor összeszorul a torkom, és a sírással küszködöm. Ambrus fogta a kezemet, és simogatta, olyan volt a hangja, mintha muzsika szólalna meg valahol mélyen a szívemben... Nem. A muzsika se lehet olyan szép, amilyen az ő hangja volt.”Szótlanul ültem mellette. Merénylet lett volna félbeszakítani vagy tovább kérdezősködni. Azt hiszem, nem is tudta, hogy mellette ülök, mereven előretekintett, a múltba, Ambrust látta, a hangját hallotta, s most, hogy rá gondolt, kibuggyant egy könnycsepp a szeméből. Végiggördült az arcán, nem törölte le.Sokáig ültünk szótlanul, aztán erőt vettem érzéseimen, és mégis megszólaltam.„És hol van most Ambrus? A vőlegény?”Ismét hosszú-hosszú csend, az előbb elröppent galambraj visszatért a sziget fölé, aztán újra eltűnt Buda irányában. A hajó már messze járt. A zenészek muzsikálni kezdtek. Valami régi-régi dalt, mintha mi rendeltük volna meg erre az alkalomra. Talán azt, hogy „Akácos út”.„Azt mondta nekem, ne féljek, mert ő mellettem marad örökké, fogja a kezem, s átvezet akár a túlsó partra is, vizeken, hegyeken, városokon keresztül, csak megyünk majd mi ketten... De nem jött vissza értem a frontról, oda vitték, és a Donnál halt meg. Azóta minden déli harangszókor itt várom. Mit gondol, visszajöhet még egyszer?”Rám nézett könnyes szemével. Nem mertem visszatekinteni, lesütöttem a fejem. Aztán amikor a zenekar abbahagyta a muzsikálást, észrevétlenül felkeltem és elosontam. Hazamentem. Úgy éreztem, mintha követ cipelnék a szívem helyett.Azután sokáig nem jártam a Margitszigeten. De tudok a tragédiáról. Megírták az újságok később, hogy egy idős asszony holttestét fogták ki a horgászok a vízből. Öngyilkos lett, vagy tán megölte valaki? A rendőrség is nyomozott. Eredménytelenül.Most, hogy ismét itt járok, leülök a régi padra. Tudom a titkot. Eddig nem mondtam el senkinek. Nem öngyilkosság volt. S nem is bűntény, csak Ambrus jött vissza a menyasszonyáért, megfogta a kezét, és elindult vele fél századnál is több késedelemmel a túlsó partra, abba a szebb világba, ahová előbb-utóbb mindenki megérkezik.Nem tudom, miért, arra gondoltam, hogy Ambrus ősz hajú menyasszonya engem is lát most ezen a szigeti padon, mert egyike lehet azoknak a galamboknak, amelyek a fejem felett köröznek. Talán az a fehér ott, a csapattól kissé elszakadva. Akaratlanul is intek felé...